A nemi erőszak a lehető egyik leggusztustalanabb dolog, amelyet egy ember elkövethet egy másik ellen – és amit a férfi nem előszeretettel alkalmazott és alkalmaz a nők ellen történelmünk során. A szexuális bántalmazás szinte soha nem a szexuális vágyak kiéléséről szól, hanem a hatalomgyakorlásról: így a hatalommal való visszaélés, még ha nincs is fizikai bántalmazás nyoma, határozottan ebbe a kategóriába esik. Az amúgy is borzalmas fizikai következményeknél pedig jóval túlnyúlnak a lelki sérülések, és az elkövető arra is számít, hogy az áldozat hallgatni fog. Ehhez sajnos a társadalom jelenlegi hozzáállása is hozzájárul: a szégyenérzet keltése, az áldozat hibáztatása, az eset súlyosságának trivializálása mind hallgatást okoz. Vannak filmek, amelyek a kontextust, a körülményeket, a szociális hátteret és az intézményi problémákat veszik górcső alá ahhoz, hogy egy átfogó képet adjanak erről a megvetni való jelenségről. A bosszú nem ebbe a kategóriába tartozik. A bosszú határozottan felmutatja a középső ujját minden tévhitnek, minden vádló, bíráló gondolatnak, minden sztereotípiának, majd nekimegy az elkövetőknek és a vértelenségtől fehérré váló, összeszorított ököllel veri pépesre őket.
Jen egy fiatal, vonzó lány, aki francia milliomos – és persze házas – szeretőjével utazik el egy a szenvedély és kéj fűtötte hétvégére. A baj akkor kezdődik, amikor megérkeznek a férfi barátai, és erőszakká fajul az ottlét. A szerető – Richard – próbálja eltusolni az egészet, és a lány elhallgattatása érdekében megkísérlik meggyilkolni, sikertelenül. Jen életben marad, és elindul megbosszulni förtelmes tetteiket. Coralie Fargeat rendező sajátos stílussal, rengeteg stilizált erőszakkal és hosszan elnyújtott, brutális, kegyetlen jelenetekkel ragadja meg a műfaj kliséit, átitatva mindezt egyfajta feminista szellemiséggel, létrehozva egy nagyon durván francia fekete humorral fűszerezett bosszúmozit.
A film egyik igazán remek aspektusa, hogy fantasztikusan alkalmazza a kliséket, miközben kicsavarja, vagy gúnyolja őket. Míg maga az aktus szerencsére nem látható annyira a képernyőn, a felvezetése, a körülmények, a férfiak kielégítetlen epekedése annál inkább. Képbe jön, a kamera nyelvének alkalmazása által, a horror műfajának gyakran a férfi szemnek imponáló jellege: sokat fókuszál Jen fenekére az operatőr, ajkaira, tekintetére, és arra, ahogy környezete vágyódik utána. Mindezt összevágva az állatvilág és a természet rövid snittjeivel, ami sokkal hatékonyabbá, és esetenként humorossá teszi a látottakat. Előjön az elkövetők dühe és frusztráltsága, amiért Jen nem hajlandó megtenni, amire vágynak, annak ellenére, hogy – legalábbis szerintük – jelét adta ennek. A három férfi így fokozatosan három archetípusba esik bele: az egyik az elkövető, a másik, aki hagyja, a harmadik pedig aki próbálja eltussolni az egészet, és jelentéktelennek feltüntetni az incidenst. Richard átváltozása így sokkal szembetűnőbb: a jóképű, sármos és izmos „jófiúból” a legeltökéltebb, legkönyörtelenebb üldöző lesz, élére állva a csapatnak és kezébe véve az irányítást. A színészek pedig remekül adják át ezt a hozzáállást: a lekezelő modort, a felsőbbrendűséget és a tesztoszteron túlhajtását. Elvégre hogyan is jelenthetne kihívást számukra egy egyszerű szőke kislány?
Itt pedig külön dicséretet érdemel Matilda Lutz, aki Jen kezdeti, buja naivitását és későbbi, kegyelmet nem ismerő eltökéltségét egyaránt remekül megtestesíti. Kezdetben egy kiszolgáltatott áldozat, majd egy határozott, céljára összpontosító hős – pontosan az a végzet, amelyet az őt megalázók elképzelhetetlennek tartottak. A rendező egyébként folyamatosan kiváló képi- és fény kontrasztokat vet be: Jen kezdeti öltözete teljesen átalakul, ahogy a többiek narcisztikus gőgje fokozatosan alakul át egy kiszolgáltatott, nevetséges tortúrává. Előbbi remek példája a füléből csüngő nagy, lilás színű csillag alakú fülbevaló, szemben meggyötört és sérülésekkel teli testével. A bosszú útja pedig rengeteg vérrel, fröcsögéssel, szenvedéssel és brutalitással van kikövezve, a vér pedig már-már a vászon oldalán csordogál. Ehhez társul a test-horror, illetve a bizarr, de hatékony humor, amely még az ilyen abszurd helyzetekben is csalhat egy fél mosolyt az arcunkra – bár a film inkább összeszorított fogsorokkal, összeráncolt szemöldökökkel, szemüket takaró kezekkel és/vagy fintorgó arcokkal néz majd szembe.
Mivel a film gyakorlatilag a semmi közepén játszódik, Fargeat kiválóan alkalmazza a földrajzot ahhoz, hogy egyrészt térben elhelyezhessük a történéseket és a szereplőket, másrészt, hogy felmérjük a távolságokat és a helyzeteket. Szintén igaz a légyott helyszínéül szolgáló villára, amely kialakítása a koreográfia szempontjából fontos. Ezt pedig dübörgős, a neon-korszak zenéit idéző melódiák hatják át, amitől a tomboló erőszak, a harag és a gyűlölet egy új szintre emelkedhet. A néhol képregényszerű vérfürdő – mert ennyi biztos nincs az emberi szervezetben –, a férfiak egyre fokozódó kiszolgáltatottsága Jennel szemben, illetve Jen átalakulása pedig egyértelmű üzenetet közvetít: a nemi erőszak, a lelki terror, a kényszerítés és a lekicsinylés elfogadhatatlan, függetlenül attól, hogy miként élünk meg egy szituációt. Ugyanakkor egy ilyen trauma örökre megváltoztathatja az áldozatot, és tudjuk jól, hogy szinte soha nem bosszúálló angyalként térnek vissza.
Fargeat első mozifilmje már-már hipnotikusan hat, és vonzza a tekintetünket, annak ellenére, hogy a förtelem és undor döbbenetekkel teli túrájára invitál. Hihetetlen, már-már fantasztikus, és emiatt sokakat taszíthat – de talán pont ez a lényeg. Szimbolikával, test-horrorral és torz jellemekkel sző allegóriát a tettek következményeiről és a pszichés károkról. Nem való mindenkinek, és klisés alapjai is néhol fárasztóak lehetnek, de pont ezért egy nagyon vagány, nagyon pozitív film, kivételesen a női erősségről és a férfi gyengeségről.
