Aki szereti a rockzenét az biztos, hogy hallott a Queenről és Freddie Mercuryról. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy bérelt helye van a szívükben, hiszen a Queen minden csak nem kommersz. A műfajokkal folyamatosan kísérletező és bevállalósabbnál bevállalósabb albumokat készítő zenekarnál már csak frontemberüknek Freddie Mercurynak volt színesebb a magánélete. A Bohém rapszódia című filmben pedig végre a nagyvásznon is megcsodálhatjuk a zenekar és Mercury életét is.
A történet végig vezet minket Freddie és az együttes életének minden fontosabb állomásán. A Queen megalakulásától egészen az 1985-ös Live Aid koncertig. Megnézhetjük, hogyan készült a Bohemian Rhapsody, a We Will Rock You, a Love Of My Life, a Killer Queen vagy akár az Another One Bites Dust. És mindezt tematikusan teszik a filmben. Ebből adódóan az egész történet úgy van felépítve, hogy lássuk azt, hogy Mercury életének egy-egy állomása, hogyan ihlette meg a dalokat, amik végül világhírűek lettek.
Mivel ez is egy életrajzi film, annak minden előnyével és hátrányával rendelkezik. A bizonyos időszakok nagyon jól elkülönülnek egymástól, tehát teljesen követhető minden életszakasz. A forgatókönyv dinamikája pedig eszméletlen, mindig a megfelelő arányban adagolja a vidám és drámai jeleneteket. Ahogyan azt az élet is teszi. Ez nem véletlen, hiszen a sztorit nem más, mint Anthony McCarten írta, akinek a nevéhez a Mindenség elmélete és a Legsötétebb óra is köthető. Bár utóbbi nem lett túlzottan egetrengető, de hála az égnek a Bohém rapszódiával az előbbinek a katartikus történetvezetését idézi. Viszont itt jön képbe a hátrány, hiszen, mint minden ilyen filmnél itt is felvetődik, hogy mennyit ferdítettek a valóságon.
Az igazi Queen rajongók nyilván fel fognak fedezni egy-két ferdítést, de ezek inkább azért kerültek bele, hogy dramaturgiailag jobban kivitelezhető legyen a történet és jobban bevonja a nézőket. Viszont, ami sokaknak meglepő és felháborító lehet, hogy Freddie homoszekszualitását illetően nem volt bevállalós a film, amit megértek, hiszen maradtak a tényeknél és az egyetlen tény, amit maga Mercury is beismert, hogy biszexuális volt. A rendezés meglehetősen pazar, köszönhetően Bryan Singernek és a később őt váltó Dexter Fletchernek, akik eddig még nem okoztak csalódást. A vágások is nagyon jól vannak benne megoldva. Ami viszont nagyon zavaró volt a Live Aid koncertnél, az a CGI használata, ami valami iszonytatóan gagyira sikeredett, de ez legyen a legkevesebb.
A színészekre, viszont egyáltalán nem lehet panasz. A castingosok nagyon jó munkát végeztek, hiszen a Roger Taylort (Ben Hardy), John Deacont (Joseph Mazzello) és Brian Mayt (Gwilym Lee) játszó színészek kísértetiesen hasonlítanak az eredeti tagokra. Ennek ellenére hiába a sok jó színész és hiteles alakítások, ha egyszerűen Rami Malek elviszi a showt. Malek egyszerűen lubickol Mercury szerepében és a látottak alapján kijelenthetjük, hogy igazán jó kezekbe adták a karaktert, mert hiába arcra nem hasonlít tökéletesen, ha cserébe minden rezdülését érezni lehet a vásznon. Hiába a hányatatott sors mégis sikeresen elkészült az alkotás és nem okoz csalódást. Singer és Fletcher végig fenntartja az érdeklődést a potom 134 perces játékidő alatt, hogy az úgy elrepül, mintha csak egy másfél órája néznénk. Rami Maleket pedig garantáltan láthatjuk majd az idei Oscar jelöltek között, mert ennél jobban nem is formálhatták volna meg Freddie Mecuryt.
