A Szamurájok kora: Harc Japánért egy politikai csatározásokra és öldöklő csatákra felépített hatrészes dokumentumsorozat, mely képes úgy informatív és fejtágító lenni, hogy közben végig izgalmas és átélhető. Ha van a dokuk terén etalon, akkor az valahogy így nézhet ki. Nem kedveled a dokumentumsorozatokat vagy esetleg úgy érzed, te ennél sokkal többet tudsz a témában? Sebaj, mindenképp élvezni fogod!
„1551-et írunk. Japánban tombol az anarchia.” – helyezi el a narrátor térben és időben az eseményeket. A sok évszázadnyi béke után a központi hatalom kezéből kicsúszott az irányítás és súlyos belharcok szabdalják az országot. Ez volt a „sengoku jidai”, a hadakozó fejedelemségek kora. A daimjók, magyarul hadurak, véres harcokat vívnak egymással a földekért és a minél nagyobb hatalomért, miközben a zászlóik alatt szamurájok ezrei hullanak el az ellenség kezei által. Árulások, testvérgyilkosságok és töméntelen mészárlás kísérte Japán történelmének ezt az időszakát. Az Oda tartományban az Oda Nobuhide daimjó halála utáni hatalmi vákuumot a fia, Oda Nobunaga igyekszik betölteni, aki kegyetlen megoldásoktól sem riad vissza azért, hogy a hatalmat megszerezze magának. Oda Nobunaga (Masayoshi Haneda) a tartomány irányításán túl nem kisebb célt tűz ki magának, mint egész Japán újraegyesítését. A vállalkozás aztán 1560-ban az okehazamai csatában csúcsosodik ki, amikor szövetségre lép a Japán történelmét a következő időszakban meghatározó három férfi, Oda Nobunaga, Toyotomi Hideyoshi és Tokugawa Ieyasu.
Egy jó dokumentumsorozat olyan, mint a kedvenc történelemtanárunk, aki elsöprő lelkesedésével és határtalan tudásával képes úgy feltüzelni még a legpasszívabb diákokat is, hogy még azok is izgatottságtól remegve várják, vajon milyen dolgok hagyják el legközelebb az oktató száját. Egy ilyen tanár tudja, hogy egy korszak és eseménysorozat nem a száraz, kronologikus tényektől vagy a bonyolult szakszavaktól lesz érdekes, hanem a háttérben húzódó összefüggésektől, a valóságos és elérhető közelségű történelmi személyiségek, tábornokok, államemberek és uralkodók történetétől, mert ezek teszik igazán ellenálhatatlanná a történelmet.
Hiszen a történelem nem más, mint történetírás a maga valóságos jelentésében. Igaz elbeszélés emberekről, vágyakról, álmokról és félelmekről. „Intention and obstacle” – a szándék és az akadály, ahogy az Oscar-díjas forgatókönyvíró mondja mindig, ezek minden jó sztori alapjai. Egy jó történelemtanár bizony képes átadni azoknak a döntéseknek a felelősségét és súlyát, amiket a történelmet formáló nagy alakok meghozni készülnek és képes érzékeltetni azt is, hogy ezek kimenetele milyen meghatározó tud lenni a jövő és egyben a mi életünk szempontjából. Egy jó történelemtanár kiváló történetmesélő. A Szamurájok kora: Harc Japánért pedig kitűnő történelemtanár. Tömören, mégis részletesen meséli el Japán egyesítésének időszakát, zászlajára tűzve a hitelességet. Na, de nézzük, miért is lett ekkora show ez a sorozat.
Egyrészt azért, mert nem muzeális. Ezalatt azt értem, hogy legyen bármennyire is lenyűgöző egy-egy korabeli páncél, festmény vagy régészeti lelet, azok mégiscsak élőben, a vitrinben mutatják meg valódi értéküket, míg filmen nem tudnak szegények számottevők lenni. A Szamurájok kora is tudja ezt, hiszen egy-egy régi várkastélyon kívül nem mutat leleteket, viszont korabeli ruhában eljátszott kosztümös jeleneteket annál inkább, sőt ez az egyik nagy fegyvere! Igaz, ami igaz néhány helyen a történelmi hitelesség döcög. A szamuráj hajviselet és a szereplők karakteresebb oldalának kimutatása a teljes kép helyett kicsit alá vág a realisztikusságnak. Persze, valahol érthető, hogy miért kellett kicsit alárendelni a dolgokat a filmes formátumnak, szerencse, hogy azért csak apróbb részleteket áldoztak fel.
Kedvenc töritanárunk hangját egyébként ezúttal Hiro Kanagawa (Midway) szolgáltatja, akinek jellegzetes orgánumát az Altered Carbon Netflix-sorozat rajongói felismerhetik, hiszen ő alakította a híres cyberpunk széria első évadjában Tanaka rendőrkapitányt.
Sokat gondolkodtam azon, hogy mi az a mágikus elem a szamurájokban, amiért olyan sok embert megmozgatnak és rengetegen kíváncsiak rájuk. Talán az a szigorú erkölcsi és morális iránytű, amely szerint éltek, a becsület és a tisztaság iránti erős törekvésük, amely rávette őket még a nyugati ember számára nehezen felfogható, rituális öngyilkosságra is. Vagy maga a kinézetük, extravagáns páncéljuk és fegyvereik, a méltán híres szamurájkard, a katana tette őket világhírűvé. Azt hiszem, valahol ezen elemek mentén húzható meg a valóság. A széria pedig erre hatványozottan rá is játszik. Az igaz, hogy ezen korszak szamurájai messze vannak ettől az idealizált képtől, hiszen vérengzők, erőszakosak, mondhatni a háborúra teremttettek, mégis egzotikusságuk és a tény, miszerint koruk legkiválóbb harcosai közé tartoztak, ellenálhatatlanná teszi történetüket. A képen pedig történelmileg hiteles és korhű fegyverekkel és öltözetekkel felszerelt szamurájokat látunk a nagy családok címereivel a zászlóikon. Olvasni és elképzelni őket egy dolog, de látni úgy őket, ahogy a valóságban kinézhettek, az valami szenzációs!
Annak ellenére, hogy kitűnő történetmesélő képességekkel megáldott professzorok és történészek tolmácsolásában ismerjük meg az események hátterét, a „beszélő fejek” nem zavarók, hiszen ezek mellett hosszabb-rövidebb, komoly történelmi filmekhez hű bejátszások mutatják meg nekünk a csatatereket, a karaktereket, azok dilemmáit és tetteiket. Míg az akadémikusok segítik megérteni az összefüggéseket, a képeken látjuk azok hatásait, arcokat kötünk a nevekhez. Az alkotók jól megragadták a korhű öltözetekben rejlő vizuális erőt, amihez a japán képregények kompozíciós stílusát is segítségül hívták. A vágás, a snittek, a deszaturált-szürkés színvilág és a kardvágások nyomán fröccsenő vörös vér erőteljes kontrasztja mind ezt a célt szolgálja. Nem egy alkalommal meg is mutatnak egy-egy fejezést és seppukut, szóval gyenge gyomrúak, csak óvatosan.
Mivel dokumentumsorozatról van szó, így arra se számítsunk, hogy gigászi méretű statisztaáradatot és masszív csatákat fogunk látni, hiszen arra nem futja a keret, szóval ez valakinek lehet, hogy kicsit kevés lesz. Viszont, még ha 20-30 ember csapkodja is egymást, azt is fel lehet venni úgy, hogy visszaadja a valós küzdelmek zűrzavarát és mozgalmasságát, méreteit, szóval működik a matek, nem kell aggódni.
Habár kanadai, és nem japán produkcióról van szó, az alkotók figyeltek arra, hogy a korhűséget követve az eljátszott jelenetekben japánul szólaljanak meg a karakterek. Aprócska elemnek tűnik, mégis a hitelesség és a komolyság szempontjából hatalmas jelentősége van. Sőt a készítők még arra is figyeltek, hogy a széria és a részek felépítése jól hullámozzon és megragadó legyen.
Sokszor mondják, hogy az élet a legjobb történetíró. Ebben az esetben ez hatványozottan érvényesül, hiszen a történelem szolgáltatta karakterek és körülmények a filmesek dolgát igencsak megkönnyítik. A narratíva adott, nekik csak ki kell domborítaniuk az izgalmakat. Ami utólag egy mondat a történelemkönyvekben, azért rengetegen adták az életüket egykor. Azok a személyek is emberek voltak, hibáikkal, saját hitrendszerükkel, világképükkel és olykor végzetesen hibás döntéseikkel. Az pedig egy igazán mesteri húzás Matthew Booi kreátortól, hogy Oda Nobunagát, Toyotomi Hideyoshit és Tokugawa Ieyasut a középpontba helyezve tömény, lexikonból való idézgetés helyett készített egy karakterek által vezérelt sztorit, ami ráadásul még igaz is! Játékfilmekre jellemző mélységgel és karakterük kibontásának részletességével mutatja be a Japán feletti uralom megszerzéséért küzdő három család életét és döntéseit, ezáltal segítve a rezonálást velük.
Matthew Booi maga fogalmazott úgy egy beszélgetésben, hogy „tiszta Keresztapa vagy Trónok harca jelleget ölt a sztori, hiszen sejted, hogy ezek közül a figurák közül az egyik a végén mindent visz, csak fogalmad sincs, melyik lesz az és hogyan sikerül majd neki.” Ezzel maximálisan egyet lehet érteni, hiszen már csak azért is végig üli az ember az egyébként egy délután alatt ledarálható sorozatot, mert kíváncsi arra, hogy ki nevet majd a végén. Hogy közben tanul is valamit, az már a hab a tortán. Ez egy jó kör volt! Még! Ilyet!
