A budapesti Nemzeti Táncszínház modern és tágas épületében, az emeleti kisteremben játszotta el a GG Tánc Eger, a Hosszúhajú veszedelem című táncetűdökből álló darabot, mely Gárdonyi Géza halálának 100. évfordulójára készült.
Az író azonos című könyve alapján alkalmazták színpadra. Sokatmondó elnevezése a szerző domináns gondolatait sejteti a női nemről. Az akkori világról alkotott véleményét is tükrözi ez a kötete. A múlt század elején más rendszer volt, persze az alapvető kérdések a mi korunkban is megmaradtak: micsoda, kicsoda a nő, és milyen? Kell-e házasodnia valakinek, aki teljes életet akar élni?
A regény pedig így kezdődik: tizenkét férfiember ül össze karácsony estéjén, hogy elmondják történetüket, ki miért lett agglegény. Hol azt fejtik ki, hogy a nő kiállhatatlan, hol pedig azt, hogy a külső körülmények miatt nem sikerült megkapni azt a nőt, akit szerettek. Az öt koreográfus, Kulcsár Noémi, Topolánszky Tamás, Feledi János, Halász Gábor és Grecsó Zoltán írta át táncra a műveket. Olyan egységes nyelvezetet hoztak létre, hogy azt hihetnénk, egyvalaki alkotta meg ezt a darabot.
A teljes mű összességében nagyon dinamikus volt. A klasszikus balett mellett bőven merítettek a kortárs tánc lépéseiből is. Sokszor groteszk, de mindenképpen kifejező mozdulatokat láthattunk. A táncosok tökéletes összhangban voltak egymással, és látni lehetett, hogy sok munka van ebben az egészben. Az arcukkal is játszottak, hiszen színészek is ők nemcsak táncosok. Élvezték a darabot, a mozgást, és ez teljesen átjött. A tánc jól reflektált a zenére, mely szintén modern volt, Halász Gábor koreográfus volt a szülőatyja. Lüktető, néha szív dobbanáshoz hasonló dallamvilágot hallhattunk.
De nézzük az etűdöket:
A „Szakállas Magdolna” a hegyes orrú nőket karikírozza, akár a könyvben: a nő a férfi régebbi életét megtudva viselkedik hárpia módjára. „A pék órájában” a hölgyemény akarnok természete miatt szakadt szét a kapcsolat, „A mandulában” pedig egy penészes mandula okozta a bajt. Persze olyan elbeszélés is van, melyben a nő és férfi sok szenvedés után egymásra talál, hiszen egymásnak lélektársai. Ez pedig a „Hol vagy Éva?” című. Szerencsésebb lett volna talán ezt a részt a végére hagyni, azért is mert az eredeti kötetben is ez az utolsó novella. Az „Egy korty vízben” pedig egy korty vízen múlt, hogy agglegény maradt a mesélő. Nehéznek lehetne gondolni a novellák színpadi tánccal való kifejezését. Ehhez néha segítséget jelentett a háttérben megjelenő vetítés, és minden etűd elején az élő szöveg. Így talán az is tudta követni a táncos etűdöket, aki nem ismeri a novellákat.
Mindezt ötletes jelmezekben adták elő. Bati Nikolett volt a tervező. Érdekesen oldotta meg a múlt századi ruhák modernizált változatait, melyben főleg a szürke és a fehér szín jelent meg, és a ruhák mintha a mai világot is elhozták volna nekünk.
Összegezve az egész darabot: jó és hiteles produkciót láthattunk, mely vastapsot kapott a közönségtől.
