Még valamikor 2014 táján történt, hogy a Mexikóban található Cabo San Lucas nevű városka árvaháza, a Casa Hogar néhány lakója mindenféle előzetes tapasztalat nélkül megnyerte a világ legnagyobb horgászversenyét. Ezt a mesébe illő történetet használja inspirációkánt – rengeteg fikciós elemmel kiegészítve – a Netflix új „feel-good movei-ja”, A Casa Hogar megmentése.
A film sztorijában az Omar Venegas (Jimmy Gonzales – Godzilla II – A szörnyek királya) vezette árvaház már a csőd szélén áll, így az árvák azért neveznek be az említett horgászversenyre, hogy az otthonuk hatalmas banki tartozásait rendezzék az esetleges nyereményből. A tervükhöz pont kapóra jön egy Amerikából származó, de hosszú ideje Mexikóban élő, lecsúszott halász, Wade Malloy (Dennis Quaid – Midway), aki, bár eleinte nincs elragadtatva attól, hogy tapasztalatlan gyerekek rohangáljanak a hajóján, végül persze kötélnek áll, és kapitányként működik közre az árvák sikerében.
Az már valószínűleg mindenki számára egyértelmű, hogy ez a sztori egy tökéletes „inspiráló családi mozi” alapanyag. Julio Quintana rendező érezhetően igyekezett is kiaknázni a filmjében rejlő ilyen potenciált, így A Casa Hogar megmentése mindennel rendelkezik, amit egy ehhez hasonló „feel-good movie” esetében várna az ember: van itt némi humorral kevert dráma, isteni közbeavatkozás, megható erkölcsi tanulságok és egy kellemesen felemelő végkifejlet, melyben minden és mindenki a helyére kerül.
Ennek ellenére sem lett azonban egy kifejezetten jó alkotás A Casa Hogar megmentése, még a saját műfajában sem, igaz, rossznak sem nevezném. Egyszerűen csak „oké”. Az az érdekes helyzet állt elő ugyanis, hogy a film tulajdonképpen semmit nem csinál olyan nagyon jól, de valahogy nagyon rosszul sem. A forgatókönyv, bár sokszor kiszámítható és nagyrészt klisékből építkezik, azért egyben van, és nagyjából korrekt. A színészi alakítások között bár akad pár gyengébb, de legalább ennyi kifejezetten jó is. A zene, bár nagyon nem passzol néhány jelenethez, azért nagyrészt mégiscsak inkább észrevétlenül teszi a dolgát. A látvány pedig teljesen rendben van – sőt, kifejezetten szép képeket és frappáns megoldásokat is láthatunk – csakhogy ez pont nem az a műfaj, ahol az operatőri munka önmagában képes elvinni a hátán az egész filmet.
A legnagyobb baj azonban A Casa Hogar megmentésével mégis inkább az, hogy bár a narratíva sokféle téma felszínét megkapargatja (mint a tisztesség, vallás és apaság), egyikbe sem megy bele úgy igazán, mélyrehatóan. Így, bár megtudunk ezt-azt a főbb karakterek múltjáról, mégsem ismerjük meg őket eléggé. S mondanivaló szintjén sem igazán tud a film elgondolkodtatóbbat megfogalmazni olyan sokszor halott – bár kétségtelenül fontos – közhelyeknél, mint hogy egy apának a fia mellett a helye, vagy hogy válasszuk mindig a tisztességes utat. Összességében egy tipikus „oké film” lett A Casa Hogar megmentése. Amit vállal, azt többnyire teljesíti, ám eközben nem tud megfelelően mély vagy eredeti lenni ahhoz, hogy emlékezetes maradjon. Az a fajta mozi ez, ami, bár nem rossz, amíg tart, az ember másnapra már szinte el is felejti.
