Snétberger Ferencről nehéz lenne nem elfogultan írnom, nem is fogom megtenni. Az ő gitármuzsikája egy igazi unikum, a „világszínvonal” messze visszafogott jelző. Egy egész sors formálta és gyúrta egybe a zenéjét.
A jazznek a fényes oldala az improvizáció és a szabadság, a sötét oldala a laikusok számára az érthetetlenség és öncélúság.
A klasszikus zene fényes oldala a hagyományok tisztelete, a régi muzsikusok esszenciális dallamainak tovább őrzése, sötét oldala a dogmatikus, szabadságot nem ismerő szellemiség.
Mi történne, ha valaki képes lenne ennek a két irányzatnak a fényes oldalát elhozni és egybe gyúrni? Snétberger Ferenc zenéjében mindez egyesül. Ő a híd a klasszikus és könnyűzene (jazz) között. Hiszen olyan színvonalon improvizál, hogy nincsen párja, mélyrehatóan ismeri a klasszikus zenét, az improvizációja mindig közérthető és magával ragadó. Mind klasszikus gitárosoknak, mind jazz zenészeknek abszolút példakép. Iskolájában klasszikus zenészeket improvizációra ösztönöz és jazz zenészeket a klasszikus zenék megismerésére inspirál. Ez olyan kulturális művelet, hogy nehéz lenne kifejezni ennek a fontosságát.
Nincsenek meg benne a jazz zenészekre jellemző allűrök. Csak a mérhetetlen alázat és szerénység, ami sugárzik a lényéből, és a zenéjéből.
Az ő kezében egyesül Bach, Wes Montgomery, a klasszikus gitárzene, flamenco elemek, jazz, bossa nova, és édesapja gitárjátéka. Szerintem ez az elegy hozza létre ezt a vegytiszta zenei esszenciát. Legyen szó szóló gitárkoncertről is utánozhatatlan, akár duóban, akár klasszikus zenei formációban.
Snétberger Ferenc, aki Németországban lett igazán elismert, és mondhatom igazán csak később hazánkban. Emlékszem mikor láttam a plakátokon, hogy Ferenc Snétbergerként hirdették egyik koncertjét, ami már akkor is szürreálisnak hatott nekem, hogy miért írják „németesen” előre a keresztnevet? Derengett nekem egy végtelenül szerény gitáros a Trio Stendhalból, és bizony ő volt az. Dés László mellett is páratlan volt, de tekinthetjük azt a formációt egy fajta útkeresésnek. A Trio Stendhal volt, ami kijelölte az utat, és igazán Németországban érett be ez az elképzelés, hogy a jazz zene nem csak klasszikus jazz örökzöldekre(standardekre) történő improvizációban vihető a színpadra.
A legfelemelőbb, hogy később alapított iskolájával (Snétberger Zenei Tehetség Központ) lehetőséget biztosít tanulni vágyó hátrányos helyzetű fiataloknak. Csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni, mint emberről. Abszolút példakép, és ha bárki úgy gondolja, hogy a jazz egy hallgathatatlan zene, vagy a klasszikus zene csak szakavatott füleknek értelmezhető, tegyen egy próbát a zenéjével. Garantálom, hogy ámulatba fog esni.
A most megjelenő lemezéről egy bemutató klasszikus zenei felállásban:
Pár számomra meghatározó felvétel tőle:
A Világhírű Richard Bonával a „Kiskece lányom” Feldolgozás
Bobby McFerrinnel közös improvizációja
Egy briliáns dal
Egy korai felvétel a Trio Stendhal formációjából a szintén fantasztikus Dés Lászlóval, Horváth Kornéllal és Winand Gáborral
