Mivel nem olvastam Philip Pullman eredeti könyvsorozatát, az HBO és a BBC közös szériájához az egyetlen hivatkozási pontom a 2007-ben készült, igen hányatott sorsú Az arany iránytű című mozifilm. Ugyan akkoriban nem volt különösebb problémám a filmmel, Az Úr sötét anyagai első évadának megtekintése után azt kell mondjam, hogy a forgatókönyv valószínűleg igencsak komoly kozmetikán eshetett át a hollywoodi sziruposság kedvéért.
A sorozat világa amolyan steam-punk/fantasy egyveleg, ami egyszerre ad lehetőséget az ipari forradalom korának eszköztárának, némileg feltuningolva a hidegháborúban használt technológiával, valamint tipikus fantasy elemeknek, mint a boszorkányság vagy a mágikus lények. Utóbbira a legkézenfekvőbb példa a daimón. Ezek a lények az ember születésétől kezdve végigkísérik társuk életét, hiszen egy rendkívül erős lelki kapocs áll az ember és a daimónja között, ezáltal soha nem is távolodhatnak el egymástól, valamint érzékelik egymás boldogságát vagy épp fájdalmát, beleértve a fizikai behatásokat is. A kapcsolat olyannyira erős, hogy ha daimon vagy az ember életét veszti, a páros másik fele sem éli túl. Bár talán a daimón a legerősebb fantasy-motívum, az epizódok során találkozhatunk még boszorkányokkal, páncélos jegesmedvékkel, bogaras kalandorral és egy vándor népcsoporttal, akik mind tovább színesítik ezt az univerzumot és segítenek a főhősünknek a cselekmény során.
A történet központi karaktere Lyra Belacqua (Dafne Keen – Logan, The New Mutants), a kalandvágyó, gyors észjárású és igencsak pimasz kislány, valamint daimónja, Pan, aki Lyra életkora okán még nem nyerte el végső formáját, alakváltó. Már az első epizódban láthatjuk, ahogy Lyra a Jordan College-ba kerül, nagybátyja, a befolyásos tudós-kalandor Lord Asriel (Jason Mcavoy – X-Men: First Class, Filth, Split) által. Lyra a Jordan College-ban cseperedik, ami egy tudós közösség a Magisztérium által uralt világban, és a jelenlétük legjobb esetben is inkább csak megtűrt, mint tisztelt. A birtokon él a lány egyetlen barátja, a szintén árva Roger (Lewin Lyloyd), aki a birtok konyháján dolgozik felszolgálóként. Bár az első évad során sajnos nem osztoznak túl sok közös játékidőn, Dafne Keen és Lewin Lloyd közös jelenetei már az első pillanattól aranyat érnek, szívet melengetőek és izzik a levegő a két gyermek közti kémiától.
A rendet Lord Asriel utolsó látogatása dönti meg, és ezzel maximális sebességgel el is kezd pörögni a sorozat. Ahogy beteszi a lábát, nemcsak egy mérgezési kísérlet fogadja, de a megosztott felfedezései olyannyira veszélyesnek bizonyulnak mind az intézet, mind a Magisztérium számára, hogy azon nyomban tovább is kell állnia a messzi Északra. Innentől kezdve számtalan izgalmas karaktert és helyszínt ismerhetünk meg, mint például Lyra pártfogója Maria Coulter (Ruth Wilson), Iroek (szink.: Joe Tandberg), a száműzött jegesmedve, Lee Scoresby (Lin-Manuel Miranda) az aeronauta, vagy a vándor népcsoport, a gyiptusok bármelyik képviselője.
Sajnos a történetvezetés gyakran hagy maga mögött kisebb-nagyobb betömetlen lyukakat és kérdőjeleket, a széria két legerősebb pontja vitathatatlanul a karakterek és a casting. James McAvoy csípőből hozza az egoista kalandor szerepét, de a rövid játékideje alatt rengeteg meglepetéssel szolgál, valamint a gyiptusok három kiemelkedő tagjának is élvezet nézni minden pillanatát: a James Cosmo által megformált Farder Coram egy sokat látott, tapasztalt öreg úr tele érzelmekkel, Lucian Msamati Lord John Faa-ja egy igazán karakteres vezér, és Costa Mama is kifejezetten szerethető Annie-Marie Duff alakításában.
A legérdekesebb szerep talán mégis Ariyon Bakare-nek (Lord Carlo Boreal) jutott. Ugyan a hűvös precizitás, amit képvisel, eleinte nem teszi túl érdekessé, azonban a történet előrehaladtával mégis egyre rejtélyesebb figurává válik, különösképp azon tudása által, hogy szabadon jár-kel a Magisztérium és a „mi” világunk között, az évad végére pedig teljesen elbizonytalanít minket, hogy valóban csak egy báb lenne.
Számomra a casting leggyengébb pontja sajnos Marisa Coulter, helyenként kifejezetten sótlannak érzem a játékát, holott nem egyszer legalább olyan ködösek, kiszámíthatatlanok az igazi céljai és indítékai, mint a fentebb említett Bakare-nek.
Technikai szempontból kicsit vegyesfelvágott Az Úr sötét anyagai: az operatőri és a vágói munka kiváló, Lorne Balfe zenéje rendben van, bár kicsit „tisztességes iparos” jellege van, azonban a vizuális effektek esetenként gyengék. A szemfüles néző gyakran kaphatja azon a sorozatot, hogy a daimónok teljesen el vannak sumákolva: jobb esetben figyeltek erre és a kamerabeállítás első blikkre nem teszi indokolttá, hogy jelen legyenek, de főleg a nagyobb létszámú jeleneteknél feltűnő, hogy az embermennyiséghez képest kevesen vannak a daimónok. (Megj.: Ugyanakkor Az arany iránytű fogadtatását tekintve érthető, hogy óvatosan bántak a költségvetéssel.)
A szériának akadnak hiányosságai, de mindenképpen lebilincselő sorozat Az Úr sötét anyagai, remek színészekkel és szerepekkel, érdekfeszítő, egyedi világgal és magvas gondolatokkal. Bátran ajánlom bárkinek, aki eddig kihagyta volna. A nyolc rész végig szórakoztató és leköti az embert, gyakorlatilag nincsenek üresjáratok, akit azonban mélyen érint – egy teljesen fiktív történetben is – a gyerekek és az állatok sorsa, az acélozza meg magát az epizódok során.
Az első évad egyelőre nem ad választ arra a kérdésre, hogy talpra lehet-e állítani a franchise-t, de az előjelek mindenképpen pozitívak, hiszen nemrég elstartolt a második évad, aminek a nyitó epizódjáról hamarosan írunk mi is.
