Mielőtt sokan még párhuzamot vonnának a 2008-as Dustin Hoffman féle azonos című filmmel, le kell szögezni, hogy a két mozinak csupán a címe egyezik, minden másban teljesen eltér. Na jó nem teljesen, mivel a szerelem itt is központi téma. A francia-belga vígjáték hoz nekünk egy kis szerelmi elmélkedést a júliusi hőségbe, hogyha épp párkapcsolatban vagyunk, adjon némi gondolatébresztő üzenetet arról, hogy mennyire fontos megbecsülni azt, amink van. Ha pedig épp szingliként ülünk be megnézni, akkor jó útmutató lehet, hogy milyen hibákba ne essünk bele, ha hosszabb távra szeretnénk megállapodni valakivel.
Számomra mindig van egy félsz, ha beülök egy francia filmre, hogy az vagy valami orbitális gagyi lesz vagy pont az ellenkezője, ami után úgy érzem kaptam valami útravalót az eltöltött másfél-két órámért. Ez a film, bár nem hozta ki teljesen magából azt, amit lehetett volna, mégis a második kategóriába tartozik. Maga az alkotás alaptörténete nem egy „spanyolviasz”, hisz már megannyi moziban találkozhattunk azzal, hogy főhősünk felébred egyik reggel és teljesen más élet várja odakint, mint amit eddig megszokott. Hugo Gélin (Derült égből apu) rendező legújabb mozija is hasonló történeten alapszik.
Bár az pozitív, hogy a kezdetektől indul a film, ahogyan a két főszereplő, a saját fantasy regényén „dolgozó” gimnazista srác, Raphael (Francois Civil – Alvó sejt, Tökös ötös) és a zongorista palánta, Olivia (Joséphine Japy – Lélegezz!, Feddhetetlen) egymásra találnak és gimis szerelemből komoly kapcsolat majd házasság lesz. Ahogyan az idő telik, úgy a fiú befutott fantasy-regény sztáríró lesz, míg felesége egyre kevesebb figyelmet kap tőle, így borítékolható a párkapcsolati krízis. Míg egyik reggelen Raphael arra ébred, hogy egy teljesen más dimenzióban van, ahol mindenki ugyanúgy létezik, csak épp „más” életet él. Így lesz a feleségéből felkapott zongorista művész, míg ő egy egyszerű tanárként tengeti napjait. Főhősünk próbálja rendbe hozni életét és megérteni, hogy miért is történt mindez, de ami a legfontosabb, hogy hogyan kaphatja vissza régi életét, de főleg élete szerelmét, aki egyáltalán nem is emlékszik rá az „új életében”.
Már szinte klasszikus klisének számít az ilyen vagy ehhez hasonló romantikus vígjátékokban, hogy nem hiányozhat egy vicces jóbarát szereplő, aki a film legjobbnak szánt poénjait szállítja. Így lesz ez most is Félix (Benjamin Lavernhe) személyében.
Szóval ez a film tényleg az a tipikus szerelmes vígjáték, melyet akár egy randizós filmnek is el lehet képzelni (persze nem első randira, mert moziba menni elsőre az ultragáz). Megvannak benne a klasszikus vonások, melyek egy love storyból sem hiányozhatnak. Mégis van egy sajátos hangulata és történetvezetése az egésznek. És nem spoilerezek el semmit, ha azt mondom, a vége sem biztos, hogy olyan, mint amire legtöbben számítanak. A 117 perces játékidővel viszont talán egy kicsit hosszúra nyújtották a cselekmény kifejtését, az ugyanis bőven elfért volna a szokásos másfél órában is. Aki szereti a szép zongorajátékot, annak kellemes átkötő betétként fognak hatni a filmben felcsendülő zenék is. Mindent összevetve, tehát a Szerelem második látásra egy kellemes, üde szerelmi vígjáték, mely valószínűleg nem lesz a kategóriájának alapköve, de a műfaj kedvelői megkapják tőle mindazt, amit egy ilyen filmtől manapság várhatunk. Szerelem, némi fájdalom, egy kis humor, és hozzá kellemes zongorajáték, mint zenei aláfestés.