A remake-ek létjogosultsága még mindig az egyik legvitatottabb kérdések közé tartozik, ha filmekről beszélünk. Az elmúlt években a filmgyártás (nem csak Hollywood) érezhetően nagyobb hangsúlyt fektetett a már létező alkotások újraforgatására, ami több szempontból is kifizetődő: egyrészt nem kell akkora erőbefektetés a forgatókönyvek megírásához, másrészt a már jól ismert és közkedvelt történetek garantált sikert aratnak a mozipénztáraknál. Bár egyre többen adnak hangot elégedetlenségüknek e trend láttán, a gépezet tovább dübörög. Legújabb állomása a Disney rajzfilmek élőszereplős változatának elkészítése, melynek idei versenyzője A dzsungel könyve újrázása, ezúttal a Netflix berkein belül.
Az egyszerűen csak Maugli címen elkészült alkotás viszont nem túl szerencsés időzítéssel látott napvilágot, ugyanis az 1967-ben megjelent rajzfilm két évvel ezelőtt már kapott egy élőszereplős feldolgozást (a Maugli filmterve hamarabb megvolt ugyan, de a film munkálatai tovább tartottak). Andy Serkis, a film rendezője persze nem csak egy szimpla Disney remake-t szeretett volna készíteni. A filmet megtekintve pedig valóban észrevehető, hogy a készítők próbáltak nagyobb mértékben Rudyard Kipling novelláira támaszkodni, amelyek a történet alapját adják. A film így érezhetően sötétebb tónusú, mint elődjei, elsősorban a karakterek jelleme miatt, ugyanakkor helyenként olyan monoton, mintha egy tévéfilmet néznénk. A látványorgiához szokott nézőket a film vizualitása sem fogja feltétlenül lenyűgözni, dacára annak, hogy pont a látványvilág miatt csúszott a bemutatása.
Mindazonáltal a Maugli újdonsággal is szolgál. Az új megközelítésmód a Maugli-Bagira-Balu hármas kacsolatának a Disney verzióktól eltérő ábrázolása: a párduc és a medve itt is a főszereplő mentorai, akik túlélőt akarnak faragni Maugliból, de nem kivételeznek vele ember létére. Elvárják tőle, hogy vadállatként viselkedjen, mert csak így van esélye a túlélésre. Mikor pedig a farkasok száműzni akarják Mauglit a dzsungelből, ők is az embergyermek távozását tartják helyénvalónak, még ha csak féltésből is.
Ez a megközelítés amellett, hogy kevésbé szirupos történetet eredményez, egyben ki is emeli a kívülállóság jelenségét, amelyet már Kipling műve is központi kérdésként kezelt. Azt, hogy Maugli egyik világhoz sem tartozik igazán, a zárás is jól érzékelteti, ahol a főszereplő úgy végez ősellenségével, Sirkánnal, hogy közben a szövetségeseként közreműködő (és mind a Disney rajzfilmből, mind az élőszereplős változatból hiányzó) vadászt is kijátsza, miután megismeri annak természethez való viszonyát.
