Itt azonnal meg kell gyónnom, hogy én már 30 éve is meglehetősen vegyes érzelmekkel viseltettem az Ovizsaru iránt. Akkoriban még nem voltak saját gyerekeim, tehát kivétel nélkül minden kiskorúhoz minimum gyanakodva álltam hozzá, a filmekben szereplő mókusmacikákat pedig testületileg rühelltem. Azóta találkoztam két olyan gyerekkel (ha ez a legmegfelelőbb kifejezés erre), akikkel egészen jól összeszoktam, a többire viszont továbbra is a fentiek vonatkoznak, filmes mókusmacikákra kiváltképp. A mai napig rángógörcsöt kapok tőle, amikor kimondottan húsformákra tenyésztett pörölyfejű férfiaknak úgy kell bemutatni az ún. „emberi arcukat”, hogy beküldik őket egy rakás pszichopata kiskölök közé, ahol kínosabbnál kínosabb helyzetekbe kerülnek. (És még csak be sem mutatják azt a bizonyos emberi arcot, vagyis nem hajigálják ki az utálatos kis görényeket az első adandó alkalommal az ablakon, természetesen az életkori besorolást fenntartva úgy, hogy valami többé-kevésbé puhára essenek.) A dolog az istennek se megy ki a divatból. Biztos vagyok benne, hogy az 1990-es Ovizsaruval kezdődött az egész, a film már csak ezért is megérdemel egy rosszpontot. Azt viszont tegyük hozzá, hogy az Ovizsaru még egy relatíve egész normális film volt az olyan arzénbe mártott habcsókokhoz képest, mint Hulk Hogannel az Óvóbácsi, vagy Dwayne Johnsonnal a Fogtündér. Kevés öröm ért ebben a sanyarú életben, ezek közül az egyik az, hogy Harrison Ford ehhez a műfajhoz nem volt elég kigyúrt.
1990-ben Schwarzenegger kb. a pályája csúcsán járt, és ezt a pályát valahová a sztratoszférába és még azon is túl kell elképzelni. A korai nyolcvanas években a Conan-filmekkel nagyjából bedöccent a szekér, hogy aztán 1984-től kezdve a derék sógor olyan filmeket tegyen le az asztalra szép sorban, egymás után, mint a Terminátor, a Kommandó, a Ragadozó, a Vörös zsaru vagy az Emlékmás, hogy csak a nagyobbakat említsem, és eddigre elkészült az első emberiarc-mutatós vicces filmje is, az Ikrek. Ez utóbbi tényleg nagyon aranyos volt, bár inkább Danny de Vito emberi arcát mutatta meg (pedig róla eleve tudtuk, hogy van neki olyanja). Ideje volt bevetni a gyerekeket.
Bevetni ám, de hova? Schwarzenegger ugyanis messze nem az első jelölt volt az ikonikus szerepre. Az alkotók látókörében ott volt például Robin Williams, akivel simán el lehet képzelni egy ilyen kaliberű filmet, elég, ha a Mrs. Doubfire-re vagy a Hookra gondolunk, bár furcsa elképzelni, hogyan hozta volna a közkedvelt komikus a figura másik felét, az izomagyú hekust. Gondoltak még Bill Murray-re is (szerintem tőle frászt kaptak volna a kölkök, olvastam az életrajzát, sokoldalú zseni az az ember, de nehéz természet). Ami viszont nálam a pálmát az összes többi délszaki növénnyel egyetemben vitte, az a Chuck Norris-elgondolás: na AZT a filmet tuti megnéztem volna vagy háromszázszor, hogy minden pillanatát megélvezzem. (És még erre is tudok lapot húzni: az Ovizsaruból 2015-ben második részt és/vagy tévésorozatot akartak csinálni, melynek főszereplője – dobpergés – Dolph Lundgren lett volna. Négyszáz megnézés garantált.) Végül mégis Arnold maradt a tuti befutó, ami egy egész sor érdekes következménnyel járt.
Schwarzenegger például kikötötte, hogy csak a Szellemirtókkal nagyot futó Ivan Reitman rendezővel hajlandó dolgozni, akivel az Ikrek forgatása során már jól összeszokott (néhány évvel később vele csinálta meg a Juniort is, amiről most inkább ne is beszéljünk, bár én speciel tuti biztos vagyok benne, hogy az alapötletet a rátóti legényanyából lopták, egy jó ügyvéd kéne csak, és a teljes magyar államadósság összegére be lehetne őket perelni). Ezenkívül a forgatókönyvbe is belenyúlkált, kiemelt hangsúlyt helyezve például a testnevelés fontosságára (komolyan, nem is értem, miért…), illetve a családon belüli erőszak elleni fellépésre (ami viszont a film egyik csúcsjelenetét eredményezte, amikor Schwarzenegger lepofozza a tenyérbe mászó, asszony- és gyerekverő öltönyös férget). A testnevelés fontossága egyébként ott is megjelent, hogy az Osztrák Tölgy majdnem otthagyta a forgatást, mikor kiderült, hogy nem sikerült edzőtermet biztosítani számára a helyszínen. A kis hisztis.
Az Ovizsaru története tök ugyanaz, mint bármely másik zsarus-mókusmacikás filmnek. A szupermacsó ökölharcosnak pedagógusi végzettséget imitálva el kell vegyülnie az adott gyerekközösségben, hogy megkeresse és megvédje a rendőrségi szempontból fontos egyedet, miközben anyucival a románc többé-kevésbé obligát. Ilyen filmet magával az alaptörténettel szerintem lehetetlen eladni. Nagyon sok múlik éppen ezért a felnőtt mellékszereplőkön, illetve azon, mennyire szalad el a ló az alkotókkal, amikor titkos gyerekgyűlöletüket a nagyvilág elé próbálják tárni a mozivásznon, vagyis hogy a gyerekek mennyire hasonlítanak a sátánra.
Az Ovizsaru mellékszereplői közül nagyon szimpatikus Phoebe (Penelope Ann Miller), a macsó rendőr női társa. Egy korát megelőzően modern nő, okos, szorgalmas, cinikus és humoros (még ha érdekes étkezési szokásai is vannak). Hiányzik belőle minden olyan fals felhang, mint a felesleges keménykedés vagy a szempilla-rebegtető sunyiság, úgy tud nőies lenni, hogy közben megmarad dolgozó felnőtt embernek. Az a néző számára is nyilvánvaló, hogy az egész forgatást remek tréfaként fogta fel, így nagyon jól ellenpontozza közismerten kissé merev kollégáját. Markáns karaktere mellett a romantikus szálat képviselő bögyös-szőke anyuka teljesen feledhető. A másik telitalálat a gyerekvegzálási intézet igazgatójának szerepében Linda Hunt (a pici néni, aki minden amerikai filmben feltűnik, és soha senki nem tudja a nevét).
A gyerekeket több mint 2000 jelentkező közül választották ki (el tudom képzelni a casting folyamatot: „Kedves gyerekek, álljatok szépen sorba, és most nézzük meg, hogy Arnold bácsi melyik négyet tudja egyszerre felemelni”). A főszereplő kisfiút egy egypetéjű ikerpár alakítja (pedig az ember azt hinné, ilyen idős korban erre a megoldásra nincs szükség). Sok későbbi „gyerekkel mindent el lehet adni” műalkotással ellentétben ezek a gyerekek egészen olyanok, mint az igaziak, nem viselkednek elszabadult csimpánzok módjára, és a kis cuki beszólásaik a zsidó-keresztyén kultúrkör határain belül maradnak. Határozottan eltalált például az a jelenet, ahol a kicsik a szüleikről mesélnek, és a cukrozott mézen túlmutatóan elhangzanak ilyesmi realizmusok is, hogy „nekem két apukám van és két anyukám”.
Schwarzenegger egyébként szakmai pályafutása egyik mélypontjaként aposztrofálta azt, amikor életében először gyerekek előtt kellett játszania. Annyira félt tőlük, hogy az alakítása a sablonos „úúúúúristen, mit kezdjen a férfiember saját kisméretű fajtársaival, amikordehiszenez női munka” szerepben egészen életszerűre sikeredett. Az Ovizsaruban bemutatott pedagógiai ideál, miszerint a katonai kiképzés a gyerekek számára is tökéletesen megfelel, szintén eléggé penészesnek számít (még ha humorosnak is szánják), de Arnold szerencsére nem viszi túlzásba a dolgot, és van annyi apai szeretet a figurájában, hogy az ember fenntartásokkal ugyan, de hajlandó megemészteni a látottakat.
Az Ovizsaru – amely Amerikában egyébként meglepő kult-státusznak örvend, és szörnyű egysorosait egy nemzedék idézgeti lelkesen – egyszerre működik és nem működik. Krimiként kissé (nem kissé…) laposkás, akciófilmnek harmatos, gyerekfilmnek ugyanakkor eléggé komor. Ha egy álmos délutánon az ember elkezdi nézni, akkor kis szerencsével végig is nézi, akár még rötyög is rajta egyet-egyet. Schwarzeneggernek megvan a maga fura bája, ami leginkább abból fakad, hogy színészként soha nem gondolt magáról többet, mint ami, de amit csinál, abba apait-anyait belead.
