Vannak filmek, amiket nem azért készítenek el, mert hatalmas művészi teljesítményre pályáznak. Azért viszik vászonra, mert meg akarják örökíteni az eseményt, amiről szól. Ezért állítunk szobrokat főtereken, ezért készítünk fényképeket esküvőkön. Meg akarjunk örökíteni a pillanatot, ami akkor volt, és ami mementóállítás nélkül mindenképpen történelemmé silányodna. A filmművészet is ilyen mementókészítő eszköz lehet. És az is. Minden nemzet és kor létrehozza saját történelmének filmemlékműveit, vászonra viszi a nagy csatákat, háborúkat, az országot megrázó pillanatokat. Hogy kell-e ilyesmi? Ez talán nem is kérdés. Emlékeiből épül fel az ember, és így az emberiség is. Természetes, hogy visszanyúl a múltba és a jelenbe emeli azt. Megteheti mindezt történelemkönyvek, előadások formájában, de a múlt valójában akkor számít, ha a jelenben is hat, ha a ma emberének is fontos. És itt lép be a képbe az emberiség jobb agyféltekéje, az ébren is álmodó rész, a művészet. Az a forma, mely nem csak megmutatja a múltat, hanem élettel, színnel és főként érzelemmel teszi maivá azt, ami elmúlt. A filmművészet pedig ebben élharcos manapság. Mozgóképből épült, érzelmeket keltő, most, a moziszékben jelenné váló szobrokat alkot, és azt mondja nekünk: ez történt, így történt, az akkoriak ezt élték át. Az 1987 egy ilyen mementó film. Az alkotók két órányi filmbe szőtték össze mindazon eseményeket, melyek az 1987-ben lezajlott demokratikus átalakuláshoz vezettek.
Csak dióhéjban, hogy mi is történt: 1960-tól az országban konzervatív diktatúra uralkodik, mely után az egymást váltó kormányok tehetetlensége miatt katonai diktatúra veszi át a hatalmat. Az elnököket nem közvetlen választják, a vezetők kijelölik utódjaikat. 1980-ban Gwangju-ban demokratikus lázadás tör ki – nem meglepő módon a helyi egyetem diákjainak vezetésével –, melyet a kormány véresen lever. 2000 embert lőnek le, erőszakolnak meg, vernek halálra a kormányerők. Erre az avar alatt parázsló tűzre 1987-ben benzin kerül. A rendőrség kommunista ellenes részlegének nyomozói kínzás közben véletlenül megölnek egy egyetemi aktivistát, Park Jong-cheolt (Yoon-seok Kim – Az üldöző), melynek híre néhány hónap leforgása alatt újra felszítja a lángot, az egyetemisták ismét kimennek az utcákra. Ezt nevezi a történelem Júniusi Küzdelemnek. A tüntetések alatt a diákság egyik vezéralakja, Lee Han-yeol , egy füstgránáttól megsérül majd sérüléseibe belehal. Ez az utolsó csepp a pohárban. A tüntetésbe bekapcsolódnak az eddig a partvonalról szurkoló fehérgallérosok, a felkelés országossá válik, melynek nyomán kialakul a ma is ismert demokratikus Korea.
A film ott kezdődik, hogy Park Jong-cheol meghal a vallatószobában, és ott ér véget, hogy a stáblista alatt archív felvételen látjuk a Lee Han-yeol temetésén összegyűlt milliós nagyságú tömeget. Ez a film tehát egy tabló. Így is kell kezelni. Számos eseményt egy történetté összegyúró alkotás, mely bár történethűen veszi végig a múlt történésit, mégsem teljesen pontos. A jelenetekből, a szereplők szavaiból, az események bemutatásából érződik az alkotók azon szándéka, hogy az ország eme döntő jelentőségű eseményét elemeljék a földtől. Ennek értelmében a rossz nagyon rossz, a jó nagyon jó, a hős igazi hős. Ikonok mind. A film tablószerűségét tovább erősíti az, hogy az alkotók az élet minden területét felölelték benne. Van benne szerelem. Van benne menekülés. Van benne izgalom. Kínzás. És igen, vannak benne vicces jelenetek is. És van benne rengeteg pátosz. Mert ez egy tabló.
Számomra sokszor túlzott volt a színészi játék. A felfokozott mimika, a színészileg sokszor a végletekig túljátszott érzelmek. Nekem sok volt. Olyan koreais. De én európai vagyok. A mellettem ülő lány koreai volt. Hallottam a reakcióit, melyek őszinték voltak, zsigeriek és természetesek. Akkor értettem meg igazán, hogy ez a film nem nekem szól, hanem nekik. Mert ez az ő történelmük, az ő filmrendezői szemük, az ő színészi játékuk, mely számomra talán eltúlzott, színpadias, néha stílusidegen, de számukra normális, helyes és természetes.
A jelenség minden távoli kultúra esetén felbukkan, és megfogalmaz egy igencsak általános szabályt: Ha nem tudod annak a kultúrának a szemével nézni az alkotást, akkor nem érted meg azt, és valószínűleg csalódni fogsz. Ez az állítás igaz lehet az 1987-re is. De ha ezt a filmet koreai szemmel nézzük végig, és megértjük, hogy ők így állítanak filmes szobrot történelmük egy nagy eseményének emlékére, ha lerázzuk az európai színeket és hagyjuk, hogy átjárjon minket a koreai filmes emlékezés, akkor mindent megértünk. Megértjük, hogy mi zajlott náluk alig harminc éve, hogy milyen szenvedélyeket váltottak ki az események, és azt, hogy mi a saját eszközeinkkel pontosan ilyen celluloid emlékműveket gyártunk a saját emlékezetünk frissen tartására.
A film végeztével a mellettem ülő koreai lány sírt. Meg is értem, az ő érintettsége személyes. Bennem nem kavart ekkora érzelmeket, de nem is élek a földgolyó másik felén. Azonban elgondolkodtam a forradalmak anatómiáján, azon, hogy mennyire nem ismerjük nem csak a távoli, de saját szomszédaink történelmét. Hogy egy átlagos európai számára Korea mindig is egy csillogó high-tech ország volt, ahol soha nem történt semmi rossz. Különösen nem 1987-ben. Hiszen 88’-ban volt a szöuli olimpia, nem? Ott úszott Darnyi és Egerszegi aranyat, nem? Az egy gazdag, nyugodt ország, nem? Kifelé a Corvin moziból ezek a gondolatok motoszkáltak bennem. Vajon milyennek láthatják ők a mi történelmi tablóinkat? Visszafogott? Túl véres vagy egysíkú? Hiszen itt is emberek, sokszor fiatalok adták az életüket a változásért. Balra néztem. Az 56-os Pesti Srác bronzszobra nézett vissza rám.
