Paul (Florian David Fitz, aki egyben a film forgatókönyvírója és rendezője is) és Toni (Matthias Schweighöfer) gyerekkori barátok, sőt, talán még ennél is többek egymásnak, hiszen gyakorlatilag mindkettőjüket az egyikük szülei nevelték fel. Harminc felett járva közös céget vezetnek és ugyanabban az épületben laknak. Jól kiegészítik egymást, amit az egyik kitalál, azt a másik megvalósítja. Kapcsolatuk őszinte, mély férfibarátság, ahol jut hely a versengésnek és az ugratásnak is. Cégük évek óta fejleszt egy mobiltelefonos applikációt és most úgy tűni, találtak egy tőkeerős befektetőt. A nagy ünneplés közepette szokatlan fogadást kötnek, úgy vannak vele, mindenki részeg, úgysem fognak rá emlékezni. Csakhogy barátaik kőkeményen behajtják rajtuk, így másnap anyaszült meztelenül ébrednek az üres lakásaikban. A fogadás maga pedig arról szól, hogy Paul és Toni minden holmiját egy raktárba szállítják, ahonnan a nap végén mindössze egyetlen dolgot vehetnek magukhoz és az nyer, aki 100 napig kibírja.
A 100 dolog egészen addig tűnik soknak, amíg szembe nem nézünk a rideg tényekkel: a ma embere megközelítőleg 10.000 dolgot birtokol. A 100 ennek csak töredéke…vajon mi a fontosabb, egy kabát, egy matrac, a növények, a hűtőszekrény (élelemről pl. a barátok gondoskodnak, új dolgokat egyáltalán nem lehet vásárolni), a kávéfőző vagy a mobiltelefon? Az alapötlet, ha nem is a legeredetibb, amivel valaha találkoztam, minden esetre elgondolkodtató és már csak abból a szempontból is szerencsés, hogy rengeteg irányba lehet tovább gondolni. Vegyük pl. az általuk piacra dobni kívánt applikációt, ami leginkább A nő (Her) című filmben látottakra emlékezett vagy a birtoklás iránti vágyukat a drága holmikért. Itt rögtön bejön a virtuális tér, a divat, a trendek, a másoknak való megfelelni akarás, a külsőségek, a felszínesség és végső soron az üresség. A boldogságkeresés, egy normális párkapcsolat, értelmes célok kitűzése, végső soron pedig megtalálni az igazán fontos dolgokat.
Az egész egyszerre ijesztően aktuális és közhelyes, nagyon könnyű rosszul belőni az arányokat egy könyvben, egy filmben, de a való életben is. Kapunk szülőket is, meg segítségre szoruló, láncdohányos és demens nagyit, valamint ékezik a nagy táska pénzzel abefektető is, akinek a neve erősen rímel arra, hogy Zuckerberg. Na de mi az, ami az előbb felvázolt körülményekhez nagy nehézségek árán alkalmazkodó barátokat is egymásnak tudja ugrasztani? Egy hús-vér nő, Lucy (Miriam Stein) felbukkanása. Aki kicsit zűrös, de vicces, helyes a pofija, jó az alakja és bevállalós. Innentől minden, amit addig a film – és benne Paul és Toni – felépít, szép lassan kezd szétesni. A sztoriban elég sok minden benne van, a ma emberére jellemző birtoklási vágy, a különböző függőségek, a virtuális térben való élet, a kiüresedés, a boldogságkeresés és még hosszasan sorolhatnám. Nem árulok el nagy titkot, a legfontosabb dolog a kettejük barátsága, ami közé nem állhat senki és semmi és amit nem lehet megvásárolni, nem lehet az értékét pénzben kifejezni. Ez pedig végig ott van a szemük (és a szemünk) előtt. A konzumidiotizmus elé görbe tükröt tartó alkotás nem fél a közhelyektől, bár olykor egy az egyben átveszi ezeket. Rengeteg gondolatot akar megosztani velünk és ennek az lesz az eredménye, hogy a második felére elveszti az önuralmát és nem képes úgy összetartani a dolgokat, mint korábban, túl sok mindent akar megmutatni és kihozni ebből a sztoriból. Mi mégis megbocsátóak vagyunk, mert a végeredményt tekintve egy humoros, történettel és lényegi mondanivalóval bíró, ötletes filmet kapunk.
