„22 év után, 2018. január 31-én végleg bezárt a mozi szívében található Corvin videotéka. Ez a szomorú apropó adta meg a lökést, hogy „ A hetedik sor közepe”– filmes oldal (minek egyik alapítója szintén a kölcsönző dolgozója volt egy évtizedig) dokumentumfilmet forgasson a legendás helyről.” (Forrás)
Ez volt a kezdet. Én pedig beültem, és megnéztem ezt a kitűnő filmet. A szokásomat természetesen most sem változtatom meg, lássuk tehát az előérzeteimet. Egyrészt örültem, hogy a vetítés este lesz, másrészt féltem is, mert azt gondoltam, végeredményként a dokumentumfilmekhez méltó szárazság és némi unalmasság várható. Tévedtem, és tévedni ezúttal jól esett.
VHS-korszak. Annyira rég volt, hogy tán igaz sem volt. Sokan talán csak a kazettákat látjuk magunk előtt, holott ez egy komoly kulturális korszakként, misszióként működött. Mucsi Zoltánnal nyitjuk meg ezt a kilencven percet. Autójában rálel egy valószínűleg ezer éve ott heverő videokazettára, visszavinné, de nincs már téka. Már az első jelenet egyértelműen utal az Odeon bezárására.
Lássunk néhány szereplőt! Simon Kornél kölcsönzőként és tudós-szerepkörben is feltűnik, szórakoztató módon tájékoztat, ezek a jelenetek azoknak szólnak, akik ebből a csodálatos és hosszú életű korszakból kimaradtak vagy a végébe épp, hogy csak belefolytak. Rudolf Péter hálás feladatot kapott: különféle kölcsönző személyek eljátszására vállalkozott. És csalódást természetesen most sem okozott. Az ismert emberek szükségesek ehhez az egyébként hétköznapi hősökről szóló filmhez, ugyanis lássuk be, a piac és az igények diktálnak, ők pedig közönségcsalogató erőt generálnak. A sztárok felkérése -akikkel a rendező egyébként jó kapcsolatot ápol- ügyes és okos húzás volt.
A videotékáról azonban a hétköznapi hősök mesélnek: az ex-tékások és a kölcsönzők. Megtudjuk, hogyan rövidíthettük le diákként egy-egy videóval az éppen aktuális kötelező olvasmányunk. Rájövünk, hogy a téka, melyet mindig csak tékának, és nem többnek gondoltunk, művészeket termelt ki, és ha ez a létesítmény nem lett volna, talán hazánk értelmisége is szegényebb volna. Ismereteket szerzünk arról, hogy a téka nem csak munka, hanem szeretetreméltó vállalkozás és hivatás. Rájövünk a közösség fontosságára és a kommunikáció remélhetőleg soha el nem sorvadására. Talán bátrabbak leszünk egy kicsit. Merünk menni, beszélni, akár ismeretlenek társaságában is. Hiszen oda le kellett „slattyogni.” Segítséget kérni, gondolatokat megfogalmazni.
A ma embere már nem így működik, de ne hagyjuk veszni a hitet, hogy ez még pozitív irányba változik. A film doku, de mégis küzd és játszik: küzd a múlttal, szeretné életben hagyni azt, ami másoknak évtizedeket jelentett és életérzés maradt napjainkban is. A film szeretné, ha tudnánk-akarnánk közösséget alkotni, közösséghez tartozni. Nem belépni és távozni gyakorlatilag bárhonnan, hanem olyan helyeket találni, ahol otthon tudjuk magunkat érezni. Vágyunk a modernizáció némiképpen háttérbe szorítására és a személyesség, a rituálék fontosságára. A várakozás örömére. A „mikor jön ki a film?”-felfokozott állapotára. Az otthoni mozizás módjának a megadására. Az egyszerűség reneszánszára.
Nehéz kritikát írni a produkcióról. Nehéz, mert eleve nem készült egy nagyszabású filmnek, és nyilván alakítás-ügyileg sem illethetem kritikával a színészettől távol álló, hétköznapi hősöket. Inkább egyetértésemet fejezem ki a nosztalgia mozi mondanivalójával, ami nagyon szép, nagyon reto, és nagyon igaz. Csizmazia Gábor ugyan élete első filmjét rendezte, de meglepően adott minden részletre: a már említett tudósos-ismeretterjesztő, sztorizgatós jelenetek mellett helyet teremtett a jövőnek. Hogy kik képviselik a jövőnket? Természetesen a gyermekek. Pozitív csalódást okozott nekem: úgy vélekedtem, a múltnál ragadunk meg. Egy fiatal leányzók és srácok arra vállalkoztak, hogy felismerjék a VHS-hez kapcsolódó összes eszközt, készüléket. E akció sikerét a vásznon leellenőrizheti a kedves Néző.
Ha, azt gondolnánk, ennél több szín már nem fér bele. Hát, dehogynem! A fantáziának nem szabhat határt semmi sem. Animációk, GIF-ek, változatos, különféle alkotásokból kivágott jelenetek, hangalámondásos filmek, amelyek önmagukban is mosolyra hangolnak, de ami itt igazán lényeges, hogy a VHS-kultúrához nagyon jól passzolnak. Megismerjük a kor archív felvételeit, a kamerába puszit küldő lányokat és a kedves megmondó embereket, az akkori filmkritikusokat: a tékásokat. Mindenről sztoriznak: csajozás, problémák kezelése, filmek ajánlása – szinte kifogyhatatlan a témák tárháza. Feltűnik napjaink hősei mellett még Hajós András, Kótai Mihály, Puskás Péter, Ámon Henriette és a többiek. Megszólalnak a téka egykori működtetői, az érzékenységet, az elhivatottságot a tekintetükben máig látni. A produkció megálmodója alkalmazta az általam igencsak kedvelt keretes szerkezetet: a mozizást Mucsi Zoltánnal kezdjük, és vele is zárjuk le.
