Elöljáróban annyit, hogy eddig nem ismertem J Balvint. Mea culpa, de nem vagyok latin ajkú. Ez a film azonban mégis megfogott. Sőt, a végére elérzékenyültem, holott valójában semmi közöm az egészhez. Mégis: ez a film jó volt.
Aki (hozzám hasonlóan) nem ismerné José Álvaro Osorio Balvint, a.k.a. J Balvint, annak ennyi mindenképpen jár: José Álvaro Osorio Balvin 1985-ben született Colombiában, a főként Pablo Escobar neve miatt elhíresült Medellín városában. Családja nem volt szegény, de gazdag sem. Balvin az utcán nőtt fel, és arra vágyott, hogy egyszer „nagy ember” lesz. Miamiba költözött, ahol nappal házakat festett, esténként pedig énekes szárként próbálta eladni magát. Ekkor találta meg a depresszió.
Hazaköltözött, énekelt, ahol csak tudott, és egyszer azt vette észre, hogy tényleg „valaki”. A reggaeton, latin pop, hip-hop, latin urban énekes befutott. De olyannyira, hogy sokak között megnyert öt Billboard Latin Music Awards-ot, négy Latin Grammy Awards-ot, két MTV Video Music Awards-ot és négy Latin American Music Awards-ot, továbbá két Grammy Award-jelölést is kapott, mindezt spanyol nyelven énekelt és írt dalaival. Ő tehát J Balvin, vagyis a Medellíni Fiú.
Ez azonban csak a háttértörténet, mert Matthew Heineman filmjében a sztárság tulajdonképen csak keret egy sokkal nagyobb történethez. Talán vannak, akik felkapják fejüket Heineman neve hallatán. Engem, be kell valljam, ő ültetett le az Amazon Prime elé. A neves dokumentumrendező olyan munkákkal büszkélkedhet, mint a The Trade (2020) dokumentumsorozat, a Személyes háború (2018) nagyjátékfilm, vagy a Szellemváros (2017) dokumentumfilm. Az Emmy-díjas, Oscarra jelölt rendezőt a Sundance Film Fesztivál „napjaink legizgalmasabb és legtehetségesebb dokumentumfilm-rendezői közé” sorolja.
A film, mely nagyjából 10 nap történetét öleli fel, három lábon áll. Az egyik láb maga Balvin. Úgy tűnik, hogy rajtam kívül mindenki ismeri (legismertebb klipjét 1,7 milliárdan nézték meg a Youtube-on). Megismerjük fiatalkorát, depresszióját, azt, hogy ki volt és kivé lett. Majd villámgyorsan eljutunk a valódi feszültséghez, a jelenhez, amikor J Balvin életében először (15 év munkásság és hírnévépítés után) önálló koncertet ad Medellín stadionjában.
Melegedni kezd a helyzet, mert Balvin ideges. Meg akar felelni a közönségének, azoknak az embereknek, akik most is azokon az utcákon élnek, ahonnan ő kinőtte magát. A helyzetét azonban nem könnyíti, hogy egyész Colombia forrong. 2019-2020 folyamán országos tüntetések zajlottak az országban Iván Duque Márquez és kormánya ellen. 2019 november 1-én, a tüntetések első napján három embert öltek meg. Ebbe csöppen bele Balvin, akinek december elejére kitűzött koncertje egy pattanásig felszült közönséget feltételez.
A film ennek a tíz napnak a történetét dolgozza fel. Balvin megérkezik, és a közösségi médiában kap hideget, meleget. Igen. Egy sztárnak már nemcsak a színpadon, de Twitteren, az Instagramon, a Facebookon is zajlik az élete. Balvint megvádolják a követők, rajongók, hogy elhidegedett a néptől. Nem nyilatkozik a halálesetekkel kapcsolatban. „Elpuhult”, mondják. Ez egy zenésznek, aki soha nem akar politizálni, aki csak énekelni szeretne, komoly trauma. Fáj a torka és szenved. Nevetségesen hangzik, hiszen egy megasztárról van szó, én mégis elhittem neki, hogy a fájdalma, tépelődése valós.
A film felpörög. Látszólag nem sok mindenről szól, csupán egy zenész koncert előtti izgatottságáról, szorongásáról, megfeleléskényszeréről. Mégis (hála Matthew Heinemannak) a történet izgalmassá, elgondolkodtatóvá válik. Az utcákat lezárják az újabb tüntetések miatt, Balvin injekciókat kap, hogy lábra álljon, és a háttérben egyre erősebben jelen van a kérdés, mely ezt a filmet két emelettel emeli az átlagos koncertfilmek fölé: Milyen felelőssége van egy művésznek, aki milliókat befolyásol művészetével?
A kérdés ebben a pillanatban általános érvényűvé válik. Ismerjük: „Cinkosok között…” De egy művész politizálhat? Milyen mértékig teheti azt? Petőfinek kell lennie minden költőnek, és ez kötelessége mindenkinek, akinek 1,7 milliárdan nézték meg a klipjét. Vagy a művészet legyen párt- és politikasemleges? Ezek valós kérdések. Különösen annak az énekesnek, aki élete legfontosabb koncertjére készül saját népe előtt, egy forrongó közönség össztüzében.
Hogy J Balvin mit tett, hogy lendült át a közösségi nyomáson, a depresszión, a koncert előtti gyomorgörcsön? Erről szól ez a megtekintésre mindenképpen érdemes dokumentumfilm, akkor is, ha fogalmunk sincs arról, ki az a J Balvin, és pláne akkor, ha szeretjük.
Egy biztos: A cikk megírása alatt bekapcsoltam a Spotfy-t, és az 54.5 millió követő mellett én is meghallgattam pár J Balvin számot. Jók voltak.
