A Téli fivérek az izlandi származású Hlynur Palmason író-rendező és vizuális művész alkotása, amit 2017-ben a 70. Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon debütált. A dán film nyitó képsoraitól kezdve közvetít egyfajta nyers és hideg hangulatot. Emiatt már az elején éreztem, hogy erős 94 perc vár rám. A megérzésem ezúttal sem csapott be.
Egy kelet-dániai mészkőbányában dolgozó közösség, nem, de egyszerre mégis hétköznapi élete követhető nyomon. A karakterek által a munka és a magánszférák viszonylagos részletességgel kerülnek bemutatásra. Ezeken túl a lelki, pszichés állapotok szintén megcsillannak, gyakran igazán mély, sötét bugyrokba kalauzolva a nézőt. Ezek és az éles képi kontrasztok adhatják a film pikantériáját. A közösségből egy testvérpár kerül kiemelésre. Emil és Johan élete a rideg, mészkőporos ipari környezetben vagy egy telep nem éppen meghitt otthonában, s annak egy közeli, hideg, hófödte erdejében zajlik. Emil furcsa, különc figura, néha keresi a bajt, így óhatatlanul kellemetlen szituációkba bonyolódik, időnként hagyja magát sodródni álmai mentén és egyúttal nagy figyelmet fordít a bányász lét mellett a saját, fegyveres autodidakta képzésére.
Úgy tűnik, hogy mélyen legbelül egy harcos lakozik benne, ám a külvilág felé inkább mást közvetít. Mindeközben alkoholos, lopott vegyszereket sem mellőző bódító italokat készít saját fogyasztásra, illetve kollégáinak. Az egyik drámai fordulat ehhez köthető, mikor az egyik munkás gyanítottan a pancsolt italtól kórházba kerül. Ez a főszereplőre nézve számonkérést, retorziót és bizalmatlanságot von maga után. A film kezdetétől fogva tetőz egyfajta elfojtott szerelmi szál (amúgy a film mellőzi a romantikus vonalat), mely szintén egy konfliktusba torkollik. A vásznon a kitörő düh és csendességbe foglalt tehetetlenség, sötétség és világosság, álom és valóság váltakozik egyensúlyban.
A dán Elliott Crosset Hove (Emil) színészi játéka, mind a szélsőséges mozzanatokat, mind a közönyös viselkedést könnyedén jeleníti meg és ezáltal utaztatja a közönséget. A testvért alakító, jóképű Simon Sears (Johan) is lazán simul a környezetbe. Nagy érdeklődéssel figyeltem Lars Mikkelsent, aki hitelesen és egy percig sem túljátszva hozza a főnök szerepét. Meg kell hogy említsem Toke Brorson Odin-t, a film zeneszerzőjét, mert egészen különleges hangokkal, itt-ott monoton elektronikával gyönyörűen jeleníti meg a gyárban zajló gépies, kőfejtéssel járó néha szinte zavaró, emberi fülnek sem kellemes elemeket, de a természetes hangokat egyaránt. A számomra lenyűgöző operatőri munka a harmincas éveiben járó Maria von Hausswolff nevét fémjelzi.
