Ez a film „csak” 45 perccel rövidebb, mint a rajzolt bolygón élő kék indiánok második kalandja, és nincs benne egyetlen egy akciójelent sem. Nincs benne robbanás, sőt, tulajdonképpen semmi sincs, amitől felmenne az ember vérnyomása, mégis érdemes megnézni. Hogy miért? Mert húsvér emberekről szól.
Egyészen pontosan Lydia Tár-ról, a kor legnagyobb zeneszerző karmesteréről, kinek lába előtt hever a világ, aki a Berlini Filharmonikusokat vezényli és Leonard Bernsteint úgy hívja csak, hogy „Leo”. Szóval adott egy komolyzenei szuperhős, akinek minden szavát szájtátva figyeli a világ. Éppen Mahler 5. szimfóniájának lemezfelvételére készül, amikor bekapcsolódunk a történetbe.
De várjunk csak? Nem így szokott BEFEJEZŐDNI egy film? A főhős sok viszontagság után, erőpróbák, kudarcok, lelki és fizikai megpróbáltatások során drágakővé csiszolódik és paff, a végén végre összejön a dolog, felér a csúcsra. Erre itt egy film, ami a végén kezdődik. A rendező, író, producer Todd Field nem árul zsákbamacskát: a film végén szokásos stáblistával kezdi a filmet. Innen bárki könnyen megértheti, hogy bizony itt egy olyan történetről lesz szó, mely a csúcson kezdődik. Márpedig a csúcsról csak egy irány létezik: a lefelé.
A történet tehát elindul és szépen lassan folyik. Semmi űrhajó, rajzolt bálnák megmentése, úszkálás a halak között. Csak sima jelenetek, melyek egyre mélyebbre visznek Tár jellemébe. A karmestert alakító Cate Blanchett remekül játszik. Kemény és kedves és vagány és talán kicsit túl magabiztos és talán túl erőteljes és… És Blanchett jelentről jelentere tárja fel előttünk egy olyan nőnek a jellemét, akinek valahogy el kellett jutnia a csúcsra annak minden árnyoldalával együtt. Megismerjük feleségét és egyben koncertmesterét, Sharont, akit Nina Hoss alakít kiválóan. Hoss játéka tovább árnyalja a képet, mely szépen lassan kezd a napfényből köddé változni. És a ködöt lassan sötétebb gomolyagok váltják fel.
A történetről ennél nem érdemes többet mondani, mert valójában nem a stációk a lénygesek, hanem a folyamat. Mert ez egy kiválóan megkomponált visszafejlődés történet. Annak ábrázolása, hogy miként lehet elindulni lefelé, mik azok az okok, melyek most nem a csúcskísérletet, de egyenesen a hanyatlást segítik elő. Ez a film, két és fél órában elmondja, hogy egy ember jelleme nem csak felfelé, de lefelé is vihet.
A rendező mindezt rendkívül nyugodt és szép képekkel varázsolja elénk – nyilván látta az Avatart és megfogadta, hogy egyetlen egy jelenetet sem tesz bele, ami csak halványan is hasonlíthat arra. A képek szépek, jól megkomponáltak. A párbeszédek lassúak, semmi kapkodás. Itt-ott felmerül egy motívum, de csak módjával, semmi tolakodás.
És persze a zene. Lydia Tár egy zeneszerző-karmester. Egész életét a zenében élte és egzisztenciáját is annak köszönheti. Éppen ezért a filmben nincs kísérőzene. Semmi. Amikor egy kocsi zúg át Manhattan alagutján, akkor a kocsi zúg. Amikor Berlin utcája zsinatol, akkor Berlint halljuk és nem valami aláírt városi zenét. Itt nyoma sincs a 80-as években oly ismert „minden alatt legyen zavaróan hangos és hangsúlyos zene” elméletnek. Csak akkor hallunk muzsikát, amikor a szereplők zenélnek: egy zongorán komponálnak, csellón gyakorolnak, vagy Mahler ötödikjének egyik részét játsszák. Ez is hozzájárul a film a hangulatához, ritmusához, sodrásához.
Mert ki lehet jelenteni, ennek a filmnek sodrása van. Nem egy mesterséges, turbinákkal felspécizett csatorna, mint amit az Avatárban láttunk, hogy akkor is izgulsz, ha agyhalott vagy, mert úgy van megcsinálva, bekalibrálva a zene, a látvány a nyálas dialógus, hogy elragad téged és tömőfával nyomja le a torkodon: Tessék ezt érezni! Ez a folyó nagy és csendes, komótosan, de biztosan visz előre.
Ezért ez a film nem mindenkinek nyeri majd el a tetszését. Azok, akik az agy neuronjainak kiégetését szeretik, akik, ha nem hal meg valaki fél perces időközökben, már unatkozni kezdenek, akik azt hiszik, hogy a főhősök nyertek, és nem veszik észre, hogy még csak félsikert sem arattak egy jelentéktelen, semmitmondó kis csetepatéban, akik szeretik, ha rendezői parancsra ijednek meg, sírnak és lelkesednek, azok ezt a filmet ne nézzék meg.
Akiket viszont érdekel egy komoly történet, a csúcsról való elbukás nem is olyan nehéz útja, akit érdekel, hogy az ember jellemében nem csak a siker, de a bukás is ott rejtőzik, az bátran üljön be. Jól fog szórakozni egyetlen hatásvadász filmzene fölé rajzolt robbanás nélkül is.
