Szabados Norbert ma egy felkapott kortárs festő, amit nemcsak az mutat, hogy több mint tizenhárom ezer követője van a Facebookon. Már csaknem tíz éve gyakorolja a szabad realizmust, ahogyan ő nevezi, és őt jellemzi. Nemrég saját galériája nyílt a Viola utcában. Ennek kapcsán beszélgettem vele egy kis kávézóban a kiállítóterme mellett.
Artsomnia (A.): Nem olyan szokványos, hogy valamelyik kortárs festőnek saját kiállítóterme legyen. Mikor nyílt meg ez a tárlat?
Szabados Norbert (Sz.N.): Nemrég, március 19-én. A megnyitón volt egy kis műsor fellépőkkel, majd élőben festettem. Sokan jöttek el, még a kirakat előtt is álltak emberek. Akkor túl nagy a terem mikor üres, mikor tele van akkor kicsi…(nevet).
A.: Ez állandó bemutató. Részt vettél, ezenkívül tárlatokon másutt is?
Sz.N.: Németországban Bonnban volt kiállításom, és Heidelbergben, de sok országot bejártam, például Franciaországot, Spanyolországot, Portugáliát, és Olaszországot. Ezeken a helyeken majdnem mindig sikerült egy kiállítást összehozni.
A.: Mit csináltál, mit dolgoztál ezekben az országokban?
Sz.N.: Porté rajzoló voltam például Heidelbergben. Ott vetettem bele magamat ebbe az egészbe. Nagyon profi portrékészítők közé keveredtem, és én voltam a legrosszabb. Néha ugyan elég megalázó volt számomra, de egészen gyorsan fel tudtam zárkózni hozzájuk. Egyébként nemcsak németek portréztak, voltak még oroszok, kínaiak is, mi magyarok pedig nyolcan voltunk akkoriban. Heidelberg egyébként híres arról hogy az utcán dolgozó művész embereknek nem kell adót és helypénzt fizetni, és sok a turista. Én akkor még pasztellel és ceruzával vállaltam a rajzolást, és néhány évet lehúztam arrafelé. Különben most is tartok otthon pasztellkészletet, hátha kell néha.
A.: Ezt kell tekinteni a festészet kezdetének nálad? Mióta festesz?
Sz.N.: Nem tudom behatárolni, tulajdonképpen az óvodától kezdődően. Azt mondták a szüleim, hogy már ott is jól festettem. Aztán lépésről lépésre alakult ez ki nálam. De én az első eladásomtól kezdődően számítom, ez közel harminc éve történt. Szóval a válasz igen. Akkor is egy portrét adtam el. Egyébként voltak olyan napok amikor hajléktalan voltam, Németországban és Budapesten, 22-23 éves koromban. Akkoriban egy rajzért, egy festményért kaptam ételt, és pénzt, de nem volt mögöttem sem lakás sem más munka. A szüleimhez bármikor visszamehettem volna, de büszke voltam és nem akartam. Ők gyárban dolgoztak, és úgy gondolták, hogy egy átlagember mint én vagy ők nem érhetnek el sikert a művészetekben.
A.: Úgy hallottam, hogy szobafestőnek készültél még az elején. Ebből mennyi igaz?
Sz.N.: Általános iskola után jelentkeztem oda, de a színérzék tesztjét elbuktam. Most különösen érdekes ez, azért merthogy pont a színek lettek az én erősségem.
A.: Mit jelent ez a szabad realizmus, amit te csinálsz?
Sz.N.: Ez azt jelenti, hogy benne van a képekben a realitás, de az anatómiát nem mértani vonalakkal és tökéletesen alakítom, hanem elnagyolt, laza mozdulatokkal. A színekkel is szabadon bánok, a végén pedig valahogy minden benne van, ami egy karakterhez kell. Egyébként már csak, azért is szabad realizmus, mert a nevem is Szabados, ez pedig egy jó kis szójáték.
A.: Mivel festesz?
Sz.N.: Most akrillal festek, de olajjal tanultam, csak az elég nehezen szárad, és miközben rétegenként rakom a festéket, nekem az túl lassú folyamat.
A.: A kortárs festőknek nagy nehézséget szokott okozni az, hogy a munkájukból éljenek meg. Te hogyan éled meg ezt a helyzetet?
Sz.N.: Vannak megbízásaim; engem is és a galériát is ezek tartják fönn. Én nagyon szerencsés vagyok, egy csapásra megváltozott az életem, mióta ezt a technikát csinálom, lassan már tíz éve folyamatosan van munkám. Manapság pedig mindenfélét festek, úgy érzem, hogy majdnem mindent meg tudok valósítani, megrendelésre is, főleg azt amit én is elfogadhatónak tartok. A galériám viszont még nem annyira látogatott.
A.: Milyen árfekvésűek a képeid, és mit gondolsz erről általában?
Sz.N.: Mostanában sokan mondják nekem hogy alul árazom a képeket, például egy 90×80 as kép kábé kétszáz ezerbe kerül ami nagyon olcsó. Viszont sokat dolgozom, amit nagyon szeretek. Naponta több képet megfestek, ez nem biztos, hogy olyan jó üzletpolitika, de nekem elég szimpatikus megoldás.
A.: Téma tekintetében mi az elvárás és a gyakorlat?
Sz.N.: Mindenképpen kell híres embereket is festenem, hogy az emberek be tudják azonosítani a karaktereket. Szoktam például utcákat is festeni, vagy egész alakos képet. Az emberek csak akkor vesznek portrét, ha ők szeretik azt az ismert embert akiről készítettem. De persze akiknek tetszik, azok közül sem mindenki venné meg és nem akasztaná fel. Ennek okán festek mindenből egy picit, de főleg portrékat.
A.: Szoktál még festményekkel szegényeket segíteni? Paudits Béla jutott eszembe, régebben segítettél neki egy árveréssel. Hogy is volt ez?
Sz.N.: Igen, most is szoktam támogatni pár embert aki rászorul. Nem szerettem volna akkor ennek olyan nagy hírverést csinálni, főleg nem kereszttűzbe állítani a Béla bácsit, hogy híre menjen a szegénységének. De így alakult, és végül sikeresnek volt nevezhető ez az akció.
A.: Van festő példaképed, ideálod?
Sz.N.: Igen van pár híres festő akinek szeretem a munkáit, magyar is és külföldi is. De egy osztrák sráctól különösen sokat tanultam, ugyanezzel a technikával fest, mint én. Hátrányt is jelentett nekem a hasonlóság, mert sokan azt hitték, hogy őt másolom. De Gulyás Laci bácsit is kedvelem, nagyon csípem, ő például teljesen reális. Én ugyan nem szeretek így festeni, de ahhoz, hogy valaki jó legyen, meg kell tanulni az alapoktól kezdve. Nem szabad megcserélni, hogy én absztraktot festek, de még nem tudok semmit az anatómiáról például. Mert vannak olyan absztrakt festők, akik nem tanultak egy falevelet sem ábrázolni, úgy alkotnak egy képet.
A.: Vannak–e terveid a jövőre nézve?
Sz.N.: Szerencsére most minden álmom megvalósult, a saját galéria volt az egyik. Ha kívánhatnék akkor most a béke lenne az aktuális vágyam.
