2018. augusztus 16-án (majdnem napra pontosan három éve) halt meg a soul királynője, Aretha Franklin. Ez a film neki állít dicsőséges emléket. Amikor kilépünk a moziból, énekelni fogunk. Akkor is, ha nem tudunk.
Mostanában divatja van az életrajzi filmeknek, különösképpen az énekesek kerülnek terítékre. Dokumentumfilmek, játékfilmek terítik be a mozikat, és nem véletlenül: egy jó történet és számtalan, az egész glóbuszon ismert ének nem lehet mellélövés. Ezt használta ki a nagyjátékfilmként az elsőfilmes Liesl Tommy, aki a világ egyik, ha nem a legismertebb énekesét, Aretha Franklin életét állította kamera elé. Sikergyanús téma. Azonban, mint mindig és minden, futhatott volna ez is mellékvágányra. De szerencsére nem tette.
Ennek egyik oka maga Aretha élettörténete. A már tízévesként apja templomában gospelt éneklő lányka őstehetség volt. Fel is ismerte ezt a papa, és vasmarokkal menedzselte lányát. És ez a „vasmarok” bizony Aretha egész életében ott ólálkodott a háttérben. Hol a papa, hol egy férj személyében keserítette meg az énekes életét. Éppen ez a vonal játssza a film drámai vonulatát. A másik fő irány pedig a zene. A pokolian jól előadott zenés jelenetek füzérként jelentkező sora. Így váltja egymást sormintaként a két szál: dráma-zene-dráma-zene.
Ami a drámát illeti, a film kicsit „sok”. Talán az érzelmesebb, nagyobb lélekkel rendelkező nézők számára nem is tűnik majd fel, hogy a jelenetek kicsit túljátszottak, színpadiasak. Nem a színészek játszanak rosszul. Maguk a jelenetek „többek”, mint kellene. Ugyan egy hajszállal, de akkor is többek. Ez azonban csak egy stílus. A színészgárda magáért beszél. A papát játszó Forest Whitaker (Fekete Párduc, Szellemkutya) jól bújik a konok-zsarnok atya szerepébe, a többi színész is remekül teljesit.
De ami a filmet a „jó volt” kategória fölé emeli, az maga Jennifer Hudson (Dreamgirls, Macskák). Színészként is remekül helyt áll, és újra bebizonyítja, hogy megérdemelte azt az arany szobrocskát, amit azonban énekesként művel, az döbbenetes teljesítmény. Az Oscar-, Golden Globe- és Grammy-díjas amerikai énekesnő, színésznő elképesztő teljesítményt nyújt Aretha szerepében. Ő maga Aretha. És ez nem véletlen. A két énekest komoly barátság kötötte össze, és maga a nagy Aretha Franklin, a soul királynője jelentette ki, hogy szívesen látná Hudsont az ő szerepében. Így is lett, és a 2004-ben felbukkanó, a 2020-ban a világ 100 legbefolyásosabb embere közé választott énekesnő minden porcikáját odatette, hogy felérjen a királynőhöz, akit ismert, és akivel sok-sok órán át beszélgetett a forgatás előtt.
A film zenei epizódjainak elképesztő hangzása és sodrása minden nézőben megmozdítja az énekest, és hirtelen feledni kezdi a néhol túl színpadias prózai jeleneteket, mert ez a zene ezzel az énekessel bizony mindent visz.
Aretha története nem tekint át egy teljes életet. Sikerének egyik, vagy talán legékesebb csúcspontján (1972 Amazing Grace) hagyjuk magára, de ez nem okoz bennünk hiányérzetet. Miközben megismerjük a siker felé vezető utat, belepillantunk az 50-es, 60-as évek afroamerikai polgárjogi mozgalmába, megismerjük Aretha mozgalomban betöltött szerepét, az énekes testvéreihez, a zenéhez, az alkoholhoz, saját démonjaihoz fűzött, sokszor zaklatott viszonyát, és ezzel teljesnek érezzük a képet.
Respect, tehát Tisztelet. A film címe nem csak tisztelgés egy nagy énekes lőtt. Ez a fontos szó arról is beszél, hogy egymást miként kell, kellene tisztelni, miként kellene minden férfinak tisztelnie egy nőt, minden embernek miként kellene tisztelnie egymást bőrszíntől függetlenül, és persze ott van a tisztelet Isten felé és a zene felé. A zene felé, melyet Aretha Franklin úgy képviselt, mint kevesek a világon. A zene felé, melyet Jennifer Hudson úgy képvisel ebben a filmben, mint kevesek ezen a világon.
