Valljuk be őszintén, festőkről és festésről filmet csinálni elég rizikós vállalkozás. Ha csak nem fűz minket kifejezett érdeklődés a folyamathoz, kevés az esély rá, hogy izgalmasnak fogunk találni kétórányi pingálást. A Portré a lángoló fiatal lányról nem is próbál festőt faragni belőlünk, de ettől a filmtől még az sem lenne vétek.
Marianne (Noémie Merlant), a fiatal festőnő, egy félreeső kis kúriába érkezik. A ház úrnője (Valeria Golino) menyegző előtt álló lányának, Héloise-nak (Adéle Haenel) lefestésével bízza meg. Ám mivel a mennyasszony nem hajlandó modellt állni, Mariannek titokban kell elkészíteni a portrét. Az együtt töltött idő és sok megfigyelés következményeként, a két lány között egy igazán „festői” kapcsolat alakul ki.
A film jó festmény módjára bontakozik ki, egyik ecsetvonás követi a másikat. Az egyszerű és letisztult cselekményt a legfőbb erényei közé lehet sorolni. Szinte minden jelenet aranyat ér, a kevés felesleges kép mindössze kósza festékcsepp a vásznon. A főcím már előrevetíti a lassú, kidolgozott történetvezetést, valamint egy remek keretet is ad a filmnek. A drámaiság szintén prímán el van találva és remek összhangot alkot a filmben jelenlévő szellemes humorral. A fentebb leírtak pedig nagyban köszönhetőek a szereplőknek. Belőlük mindössze négyet mozgat a film, mind érdekes női karakterek (férfiak összesen talán öt perc erejéig jelennek meg), de vitathatatlan, hogy a legtöbbet a két főszereplőnek köszönhetjük. A múltjukról alig tudunk meg valamit, ami remek húzás, így ugyanis az éppen zajló események teszik a karaktereiket igazán több dimenzióssá. Mindkét színésznő játéka párját ritkítja külön-külön és összehangolva is, a legapróbb részletekig azonosulnak a karaktereikkel. Haenel puszta tekintetekkel képes a karaktere minden gondolatát közvetíteni, Merlan-t egymaga a két lábon járó szabadság.
Ám, ami a legfontosabb talán, a bámulatos ambivalencia, amit a karakterek képviselnek. Vajon ki az igazán bátor kettejük közül? Vagy ki az igazán erős? És pont az ilyen kérdések teszik gyönyörűvé ezt a filmet. Amik bár időről időre sok helyen felbukkannak, mégis itt mintha új árnyalatban tűnnének fel. A szabadság, a magány, a kötelesség és a zene fogalma mind új megvilágításba kerül. Nem utolsó sorban pedig a barátságé és a szerelemé is. A film leghangsúlyosabb vonásai közé tartozik a zene és a kép. Előbbi ritka és igen értékes kinccsé válik, kiegészülve a domináló természetes zajokkal, amik egy mesésen realista atmoszférát teremtenek. Ezzel párhuzamosan a képek egyszerre ragadják meg a festői tájat és hozzák a lehető legközelebb a karaktereket.
