A Sonynak nincs könnyű dolga a Marvel adaptációkkal. Eddig ugyanis elfogyasztottak öt élőszereplős Pókember filmet, melyek közül nem mindegyik aratott osztatlan sikert. Először Tobey Maguire öltötte magára a hálószövő szerepét, őt pedig Andrew Garfield követte. Végül, az utóbbi főszereplésével készült, A csodálatos Pókember 2, vártnál gyengébb bevétele vezetett oda, hogy egyezséget kötöttek a Marvel Studios-al, akik így részben visszakapták Pókember jogait. Ezután a Sony más nyomvonalon kezdett el gondolkodni, a Pókember képregények gonoszait, anti és egyéb hőseit felvonultató univerzumban, aminek az idén bemutatott Venom volt a kezdő darabja. Azonban azt senki sem gondolta volna, hogy legnagyobb dobásukat karácsonyra időzítették. Ez pedig nem más, mint a Pókember: Irány a Pókverzum!
Miles Morales (Shameik Moore) egy hétköznapi tinédzser, aki gimnáziumba jár, rajong Pókemberért, és a hétvégét a családjával tölti. Édesapja, Jefferson Davis (Brian Tyree Henry) rendőr, akivel eltávolodtak egymástól, mert inkább kétes erkölcsű nagybátjával Aaron-nal (Mahershala Ali) múlatja az időt. Miles élete egyik napról a másikra megváltozik, amikor egy véletlen baleset folytán megcsípi őt egy radioaktív pók. Ez az esemény pedig elindít egy, az egész univerzum számára végzetes láncolatot. Egy nagy hatalmú gonosz, Wilson Fisk, a Vezér (Liev Schreiber) csatlósai segítségével össze akar olvasztani párhuzamos dimenziókat. Ennek hatására pedig átszippant pár hálószövőt ezen a kapun kersztül Miles világába. Az újonnan érkezett Spider-Gwen (Hailee Steinfield), Noir Pókember (Nicolas Cage), Peni Parker és pókrobotja (Kimiko Glenn), valamint Pókmalac (John Mulaney) úgy döntenek, hogy összefognak Peterrel és Miles-al, hogy megállítsák a Vezér további világpusztító terveit.
Jelen írásom tárgyával sikerült a Sonynak megcsinálnia azt, amit eddig az előszereplős Pókember filmekkel nem igazán tudott. Letett az asztalra egy minden aspektusában hiteles mozit a közkedvelt hálószövőröl és mindezt úgy, hogy nem csak egy, hanem azonnal hat darab pókit ismerünk meg benne. Mindegyiküknek megvan a maga karaketere, drámája és eredettörténete. A cselekmény előrehaladtával lassacskán megismertetik a nézőkkel hálósszövőinket és ezt teszik úgy, hogy mindenki kellő és egészéges mennyiségű játékidőt kap. Nagyon jó és önreflexív humora van az alkotásnak talán emiatt lehet a leginkább szeretni.
Ami igazán tetszett, hogy a készítők nem voltak restek az eddigi Pókember filmeket is görbe tükörrel illetni. A történet bővelkedik a csavarokban, ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy aki otthon van a képregények világában, azok számára egy-két fordulat nem fogja kiváltani a kellő hatást. Különösen tetszett még a felvázolt mentor-tanítvány kapcsolat Peter és Miles között, valamint a Gwen és Miles közötti kémia is rendesen működött és nem hatott erőltettnek. Amit viszont nagyon sajnáltam, hogy hiába adagolják a drámát és a humort kellő mértékben az egyértelmű fókuszcsoportozás miatt, olykor a humor elveszi az igazán katartikus és drámai jelenetek élét.
A vizuális megvalósítás is pazarul sikerült a start-stop animációval és a képregényes rajzstílussal elérték azt, hogy a film kerek két órája alatt a néző egy képregény lapjain érezze magát. A Pókember: Irány a Pókverzum, tehát tökéletes alapja lehet egy jövőbeli animációs Pókember univerzumnak, hiszen a karaktereket, eredettörténeteket, motivációkat már mind megsimertük. A stáblista utáni jelenet pedig esetlegesen utalhat egy folytatásra is. A kötelező cameot sem hagyták ki, de elszomorító tény, hogy ez már az utolsó feltűnések egyike volt…
