A II. világháború csendes-óceáni színpadán 1942 júniusában nagyot fordultak az erőviszonyok. A Midway-i csatában a japán és az amerikai csapatok vízen és levegőben vívott küzdelmét 1976-ban egyszer már megfilmesítették, akkor olyan színészóriások szereplésével, mint Charlton Heston, James Coburn és Henry Fonda. A történet felfrissítésére most került sor, a munkához pedig magasra tették a lécet az alkotók. A rendezői széket Roland Emmerich foglalhatta el, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint A függetlenség napja vagy A hazafi, így előre borítékolni lehetett, hogy grandiózus alkotást fog letenni az asztalra.
Így is lett, a Midway már a szereplőgárdával képes levenni a nézőt a lábáról, a főbb karaktereket ugyanis Luke Evans, Woody Harrelson, Patrik Wilson, Dennis Quaid és Aaron Eckhart alakítják. Kétségtelen, hogy mind japán, mind amerikai részről sikerült előkapni az összes baltaarcú színészt, közülük is leginkább azokat, akiknek nagyon jól áll az egyenruha és hitelesen reprezentálják a hatalmat, amit birtokolnak, a felelősséget, ami a vállukat nyomja. A szereplők nem játszák túl egymást, feladatuktól függetlenül mindannyian ugyanolyan mértékben tesznek hozzá az eseményekhez. Egyedül az Ed Skrein által megformált Richard „Dick” Best főhadnagy karaktere került kicsit jobban a reflektorfénybe, de az okos rendezésnek köszönhetően ez sem ment a többiek rovására. A figurák sorsa, egymáshoz viszonyított szerepe kissé hiányosan van bemutatva, sokszor csak utalásokkal találkozhatunk, azonban a karakterek előéletét bemutató képkockák pusztán a kötelező leltárból hiányozhatnának. Tekintettel a szereplők számára és a feldolgozott történetre, ez lesz az a hiány, amitől mi, kívülállók is átérezhetjük a háború sodró, időveszteséget nem tűrő világát.
Olyan jól játszanak a színészek, hogy mire felfut a stáblista, az ember fülén kihabzik a tesztoszteron. Nyilván, az impozáns művész felhozatal önmagában nem lenne elég, ha a történetet és a látványt elhanyagolták volna, de jelen esetben erre sem lehet panaszkodni. A képi világért Robby Baumgartner operatőr felelt, aki legutóbb a Hangya és a Darázsban csillogtatta meg tudását. Neki köszönhetjük, hogy ebben a történetben a testközelbe hozott harcokat szinte a bőrünkön érezhetjük.
Gyakorlatilag azonnal beszippant a film. Az első pár perc helyre teszi, hogy pontosan hol is vagyunk, kik a szemben álló felek, mi a tét, majd egyik pillanatról a másikra már a vásznat teljes terjedelmében kitöltő, karnyújtásnyira kerülő romboló felé száguldunk egy felderítő repülőgép pilótafülkéjében. Kifejezetten jó megoldás volt, hogy a film nem a csatát megelőző hírszerzéssel, konspirálással és taktikai okfejtésekkel kezd, hanem egyenesen beleszaladunk a Midway-i eseményeket megelőző Pearl Harbor-i csatatérbe. Az erős kezdés később se nagyon csillapul, a harctéri folytonosságot csak néha szakítja meg egy-egy halkabb jelenet a hősöket támogató családtagokkal, vagy éppen egy, a kódfejtők termében tartott megbeszéléssel. Persze a vége előtt lenyugszik valamennyire a cselekmény, de csak azért, hogy a néző kicsit kifújja magát és a szereplőkkel együtt újult lendülettel haladjon a döntő ütközet felé.
Az alkotás egésze egy nagyon élvezhető és követhető, enyhén felfelé tendáló amplitúdót ír le, nem akar rajta az ember elaludni, de a feszültséget sem adagolja túl, így a film nem esik abba a csapdába, hogy túltolja az akciót és nem szól semmi másról, csak a robbanásokról. Van néhány hangulatfokozó jelenet, amikor egyik-másik karakterbe lelket kell önteni, de (szerencsére) nem hangzanak el pátoszos beszédek, így nem válik az alkotás önmaga paródiájává sem. Ettől lesz igazán jó háborús film a Midway. Az egész mű egyetlen folyamatos menetelés, ami pont a már említett, szusszanásnyi betoldások okán egyáltalán nem tűnik 138 perc hosszúnak, végig képes lekötni a néző figyelmét.
Szimpatikus, hogy a film egésze alatt a japán hadsereg egyenlő félként került bemutatásra, egy pillanatig sem lehetett érezni a fellengzős jenki hozzáállást, sőt, az utolsó jelenetek egyikével ez az attitűd meg is lett koronázva. Külön piros pont jár azért, hogy a vége-főcím során deklarált kijelentés szerint a film mindkét fél elesett harcosainak kíván emléket állítani, érdekességképpen pedig a színészek által megformált hús-vér emberek sorsáról is megtudhatunk ezt-azt. Ha kitalált eseményekről szólna a sztori, akkor is nagyot szólna, de az, hogy a történelem egy fontos darabját eleveníti meg ilyen minőségben, még vonzóbbá teszi.
