Rég rossz, ha az ember azon kapja magát filmnézés közben, hogy a telefonját babrálja, és még ennél is rosszabb, ha a végén azon tűnődik, hogy az oly igen rövid életéből miért volt muszáj pont erre elkótyavetyélni két órát… Persze az is lehet, hogy mostanában még az átlagosnál is kevésbé vagyok fogékony a keresztöltéses lelki hímezésre (és hámozásra). Mindenesetre hadd fogalmazzam meg életem legrövidebb kritikáját: hát ez szörnyű volt.
A történet szerint Lucy Cola, az űrből frissiben hazatért űrhajósnő (Natalie Portman) nem találja a helyét idelent a Földön. Az űrben minden olyan csodálatos és nagyszerű volt, fentről minden olyan kicsinek és hétköznapinak tűnt… mint amilyen kicsi és hétköznapi az életünk úgy általában. Lucy éppen ezért azonnal rástartol a következő küldetésre, hogy mielőbb visszajuthasson az űrbe, illetve uncsi-konzervatív-begyepesedett férje helyett a sármőr kollégára (Jon Hamm – Nyomd, Bébi, nyomd!), aki szintén járt már a légkörön kívül, tehát rossz ember nem lehet. Sármőr kolléga természetesen lehet rossz ember, a főhősnő lába alól pedig egyre inkább kezd kicsúszni a talaj.
Jó kérdés, mitől lett ennyire nézhetetlen ez a szegény film, ahhoz képest, hogy a rendezője, Noah Hawley amúgy egy olyan bombasikert jegyez, mint a Fargo sorozat (tény, hogy azt viszont csak íróként). Engem a történet és a főszereplő karaktere is több szempontból nagyon emlékeztetett a Fekete hattyúra (egy olyan vízimadarat kell elképzelni, amelyikre erősen hatott a Gravitáció). Adott ugyebár a Nagyon Érzékeny Női Hölgyemény, aki a Vasakaratú Nőrokon (jelen esetben az alkesz-láncdohányos nagymama) hatása alatt állandó teljesítménykényszerben szenved, ráadásul olyan közegben mozog, ahol valóban csak a leges-legjobbak maradhatnak bent. A győztesek héroszok és istenek, a vesztesekre senki nem emlékszik, és sajnos mindig van valami fiatal pipi, aki a héroszok és istenek felett álló főistennek jobban tetszik. Ilyen körülmények közt nem csoda, ha valaki felőrlődik (és közben orális szexben részesül, mert ez a jelenet is megvan, még ha nem is leszbikus kivitelben, pedig lehet, hogy akkor legalább a kasszasiker meglett volna, mert a Lucy in the Sky a pénztáraknál egyébként nagyot bukott). Míg a Fekete hattyú legalább nyomokban tartalmazott értelmes történetvezetést és fokozatos építkezést, a Lucy in the Sky nem nagyon tudja, mit szeretne saját magából kihozni azon kívül, hogy erőnek erejével át akarja verni rajtunk, hogy a főhősnő józan esze a világűr felülmúlhatatlan magasztossága miatt ment el. Ezzel szemben a főhősnő a jelek szerint soha nem volt százas – roppant érdekes lenne kifejteni, hogy miért nem, de erről nem nagyon esik szó.
A világűrös maszlagot a gyengébbek kedvéért konkrétan elmondják vagy hatszázharmincszor (a világ legízléstelenebbül szájbarágós zenei aláfestésével), a leggyengébbek kedvéért pedig minden második felvétel felülnézetből mutatja be a mi nyamvadt kis fekáliás sártekénket, ahol a szabad emberi szellem lám, tipródásra ítéltetik. Ahol épp nem felülről mutatják a világot, a kameramozgás és a vizuális megoldások ott is mindig iszonyatosan szim-bo-li-ku-sak. Valahogy szörnyen mesterkélt és hamis, ahogy egy teljesen banális történetet (önuralom hiánya és féltékenység) megpróbálnak a szó szűkebb és tágabb értelmében a csillagok közé repíteni. Nem kevésbé mesterkélt és hamis a nők helyzetének boncolgatása a Kegyetlen Férfias Világban. Vélhetőleg egy olyan macsó szakmában, mint az űrhajózás, a nők dolga tényleg nem könnyű, de ezt nem túl elegáns annyival elintézni, hogy Natalie Portmant már megint elnyomták, tessék csak nézni, milyen bánatos arcot vág hozzá. Portman valóban nagyon ügyesen tud bánatos arcot vágni, meg átszellemültet, meg tébolyodottat, sőt ezeket váltogatni is tudja (ún. színésznő), de ezt a filmet nem tudja megmenteni. Az egyetlen őszinte érzés, ami a filmet a legelejétől a legvégéig áthatja, az a rendezői üzenet. Idenézzetek, mekkora nagyot rittyentettem én, Én, ÉÉÉÉN, aki mindnyájatoknál okosabb, ügyesebb és érzelmesebb vagyok, és ezeket egyszerre is tudom ám csinálni, szóval ide az Oscart a zsebembe, na jó, legyen inkább kettő. Nem azt mondom, hogy a legtöbb rendező nem ugyanezt szokta erősen kacsintgatva leüzenni a vászonról, de azért a jobbak szoktak ilyeneket mellékelni hozzá, hogy történet meg karakterek.
A vicc – mármint nyilván kizárólag átvitt értelemben – egyébként az, hogy a film alapjául valós események szolgáltak. A NASA egyik női űrhajósát valóban letartóztatták féltékenység miatti gyilkossági/emberrablási kísérlet kapcsán. Ennek annyi köze volt a szakmájához, hogy utána a NASA-t elég sokat piszkálták amiatt, hogy nem fordít kellő figyelmet dolgozói mentális állapotára, illetve sokan elítélték az űrhajósokat körülvevő, túlzásba vitt hőskultuszt is. Ezekből a konkrét problémákból akár egy érdekes filmet is lehetett volna csinálni. De nem sikerült.
A Natalie Portman-rajongók esetleg végig tudják nézni ez a filmet úgy, hogy közben nem kívánják titokban azt, hogy bár lőtték volna ki az egész stábot a Plútóra, esetleg ott csinálhattak volna valami hasznosat is. A Lucy in the Sky számomra a filmes problémák legrosszabb kombinációját nyújtotta: széteső, hamis és mindeközben elviselhetetlenül szájbarágós.
