A film, aminek a mondanivalójával teljes mértékben egyetértek, de akadnak benne elképesztő hülyeségek is. Ha csak a tömör gyönyörre törekednék, ennyi elég lenne Nektek, de nem teszem, hiszen érdekesek a részletek. Kezdjük tehát a megszokott előérzetekkel és előítéletekkel. Tinimozi. Tini szereplőkkel, kamasz érzelmekkel, ebből kifolyólag jó sok gyermetegséggel. Mi is jut a tini filmekről eszünkbe? Hát az, hogy nyilván nem váltják meg a világot, és még nyálasak is. Általában azért szeretjük utálni ezeket az alkotásokat, mert nem adnak választ a társadalmi problémákra, nem nyújtanak kiutat számunkra, egy ideális, nem létező világot vázolnak csak, melyben a szerelmesek a végén boldogok lesznek (mi természetesen előre tudjuk ezt), a gonosszal leszámolnak, és igen, a vége… gyűlöletes happy end. Tudjátok, miért utálom a happy end-eket? Azért, mert engem sosem talál meg. És a legtöbb filmnéző, a legtöbb nő és férfi – mondhat, akárki akármit – ugyanígy érez.
A két lépés távolság főszereplői: Stella (Haley Lu Richardson) és Will (Cole Sprouse) cisztás fibrózisban szenvednek. Kisgyermekkoruk óta betegek, a kórház pedig –főleg a főhősnő esetében – nemhogy a második, de az egyetlen otthonuk lett. Mi is az a cisztás fibrózis? Teheti fel a kérdést a néző. Hivatalosan ez: „A CF a külső elválasztású mirigyek kóros váladéktermelésével járó, örökletes betegsége, mely az érintett szervek (tüdő, orr- és melléküregei, hasnyálmirigy, máj, emésztőrendszer, izzadságmirigyek és nemi szervek) jellegzetes másodlagos károsodásához vezet. Főként súlyos légúti és emésztőszervi szövődményeket okoz. Bár a betegséget közel 70 éve figyelték meg először, az alapvető biokémiai zavar az intenzív kutatások ellenére ma sem tisztázott. Oki kezelése egyelőre nincs, a korszerű tüneti kezelésnek köszönhetően a betegek életkilátásai javultak, de csak körülbelül egyharmaduk éri meg a 18 éves vagy annál idősebb kort.”
A Két lépés távolság szerette volna megmutatni, hogy vannak áldozatok, és a halál nem kerülhető ki csak azért, mert nem akarunk róla tudomást venni. Akadtak köztük, akik szó szerint összeestek, és meghaltak, voltak olyanok, akikről nem is gondoltuk volna, hogy szörnyű kór nélkül is véget érhet az életük, aztán olyanok is, akiknek a lelkük lett egy kicsit halott, mert félre kellett tenni a romantikus önzést, elengedni valakit, és igen, tudomásul venni, hogy a szív dobogása, a tüdő működése a szerelemnél többet ér. Még akkor is, ha az emlegetett Rómeó és Júlia, valamint számos más romantikus történet mást ígér.
Viszont… a Két lépés távolság is beleesik abba a hibába, mint a romantikus mozik tucatjai. A felesleges, és irracionális nyáladzásba. És azzal, hogy ezt megteszi, valós célját, a hiteles bemutatást kissé megsebzi. Az alkotásban röhejes az, hogy valaki, aki elhunyt szerette emlékéért és szülei boldogságáért él, éveken át küzd maximalistán és precízen az életéért, eldobná az új tüdejét a szerelemért. Röhejes az, hogy az egyik szerelmes/beteg könyörög a másiknak, hogy fogadja már el azt a szervet. Hogy történne ez a valóságban? Leugrana az egyik vagy másik beteg az ágyáról, elfelejtené amúgyis hirtelen jött érzéseit, és megküzdene azért a szervért, amelyre egyébként mindkettejük pályázik.
A produkcióban a kedvenc mellékszereplőm Stella barátja, Poe, (Moises Arias) a meleg fiatalember volt. Lány vagyok, ez van, minden filmbe kell egy édes karakter. A kórházi alkalmazottak jó szakmai és emberi hozzáállását kellemes volt nézni, még úgyis, hogy az egészségügy korántsem így működik. Tetszett még az is, hogy Stella a két lépést másfélre csökkenti, mondván az élettől –ami oly sok mindent elvett tőle – ez jár neki. Intim és megnyerő volt az is, ahogy a szerelmesek megmutatták egymásnak sebeiket. A cselekmény lendületesen halad, nincs felesleges időpazarlás. Gyorsan, és ügyesen kapjuk meg a szükséges információkat. Továbbá a rendezés és a forgatókönyv sem ejt óriási hibákat. Ha már itt tartunk, a forgatókönyvet Mikki Daughtry és Tobias Iaconis írták, a rendezői székben pedig Justin Baldoni foglalt helyet. Baldoni neve és a cisztás fibrózis mondhatjuk, hogy eggyé vált, ugyanis korábban készített már erről egy dokumentumfilmet, My Last Days (Az én utolsó napom) címmel. A mozi egyébként Rachael Lippincott azonos című műve alapján készült. A film megítélése Magyarországon egyelőre a jövő zenéje, de Amerikában, főleg a betegek közösségében kapott hideget és meleget is. Természetesen nem kell szívünkbe zárnunk a nyálas filmeket, melyek ugyan nem oldják meg társadalmi viszontagságainkat, de egy kicsit érdemes magunkba szívni lényegesebb üzenetüket.
