Csak hogy perspektívába helyezzem, milyen lelki állapotban mentem el a Sors tárcsája vetítésére: annak idején abban a törékeny életkorban találkoztam Az elveszett frigyláda fosztogatóival, amikor a leánygyermekek először lesznek úgy igazán szerelmesek az épp aktuális sármőr filmszínész bácsiba. Ha nem láttam hússzor, akkor egyszer se. Kétkazettás magnóval osontam be mintegy észrevétlenül az Alfa moziba, hogy azt az utánozhatatlan zenét felvegyem (azóta is van egy autentikus, kiváló minőségű felvételem a hörghurutos úrról a hatodik sorban). Jóindulatúan mosolyogtam a Végzet templomán, és imádtam az Utolsó kereszteslovagot (érdekes módon harminc évvel később a gyerekeimnek ez lett a kedvence a sorozatból). Jó, jó, a Kristálykoponyát utáltam, de abban bíztam, hogy a páratlan számú epizódok, hát azok eddig mindig… Én kérem a nyolcvan éves Harrison Fordnak is kiöltöztem a moziban, hátha pont odanéz.
Indiana Jones először lenyomta a nácikat, aztán a hindukat, aztán az apa-komplexusát, innen már csak az ufók jöhettek, márpedig az ufók után az egyetlen lehetséges logikus lépés a tér és az idő legyőzése lehet. Hősünk (a ma születettek kedvéért: Harrison Ford) morcos, lepukkadt vén trotty, aki érdektelen hülyeségekről motyog valami nem kevésbé lepukkadt egyetemen. Vélhetőleg mindenki titokban dörzsöli a kezét, hogy hamarosan nyugdíjba megy a tata. Váratlanul azonban felbukkan Helena, a rég nem látott keresztleány (Phoebe Waller-Bridge – Solo: Egy Star Wars-történet), aki mondén nagyvilági életet él, így például lopott cuccossal kereskedik, maffiózókkal jár jegyben, iszik, verekszik, korrumpál. Fenekestül felforgatja szegény prof életét, miközben Arkhimédész tárcsáját hajszolják, nyomukban egy kiérdemesült nácival (Mads Mikkelsen), az amerikai kormány rejtélyes képviselőjével (Shaunette Renée Wilson – Fekete Párduc), meg úgy általában mindenki lead rájuk egy lövést, aki épp arra jár. Még szerencse, hogy vannak segítőik (az elmaradhatatlan John Rhys-Davies mellett egy nyúlfarknyi szerepre még Antonio Banderas is beugrik).
Nem gondoltam volna, hogy valaha látok egy olyan Indiana Jones filmet, amiben Harrison Ford a mellékszereplő. Különösebben nem is örültem neki, de üsse kő, modern időket élünk, miért is ne, majd a főszereplő biztos egy fantasztikusan érdekes és magával ragadó…. Hát, sajnos nem. A keresztleány igazi modern női karakter, karakter nélkül: azt az irányzatot képviseli, amikor az alkotók szerint az egyenjogúság azt jelenti, hogy a rosszul megírt, kellemetlen, tesztoszterontól túlfűtött idiótára ragasztunk két mellet. Helena esetében két dolog nem változik: a jelleme és a frizurája. A jellemfejlődés teljes hiánya agyonvágja a filmet, a leányzó és az öreg medve közt pontosan nulla kémia van. A 3000 méteren haladó repülőgép szárnyán tökéletes hajkölteményben mászkáló női hölgyemény látványa meg egyszerűen röhejes. Vannak olyan színésznők, akikről nem lehet elhinni, hogy egy félvállról odavetett pörgő rúgással meg tudnak semmisíteni egy kétmázsás marconát. Phoebe Waller-Bridge épp ilyen.
A fentieket esetleg ellensúlyozhatná egy fajsúlyos, jól megírt idős Indiana Jones karakter, de a film itt is kisiklik. Az összesen valami négy darab forgatókönyvíróval megáldott/megvert alkotás olyan, mint a vak ló a tüskebokorban, fogalma nincs merre menjen, de minden irányba rúg egy nagyot, hogy ne csak neki fájjon… A film elején a CGI-fiatalított Harrison Ford iszonyúan szexi, de a félórás nagyjelenet teljesen felesleges, az előtörténetet kb. 5 percben fel lehetett volna vázolni (ekkora csata általában a kalandfilmek legvégén szokott lenni, az Utolsó kereszteslovagban ugyanezt a trükköt sokkal ügyesebben sütötték el). Közvetlenül ezután kapunk egy „pisafoltos alsógatya” szinten mozgó vénembert, aki aztán hirtelen lelovagol a metróalagútba, aztán gyenge, aztán erős, aztán buta, aztán okos, aztán fájnak az ízületei, aztán tuk-tukkal repül át Marokkó egén… Érdekes módon pont az a néhány perc működik (és az tényleg nagyon működik), ahol az öreg, elesett, szomorú Indiana Jones-t láthatjuk, aki cukorspárgán szárítja a páratlan zoknijait, és a tinicsajok nem hogy nem szerelmesek belé, hanem halálra unják magukat a rossz dumáján. Innen lehetett volna aztán felépíteni az élőszereplős Hihetetlen családot, feszes, izgalmas történettel, édesbús humorral, érzelmekkel, következő hős-generációval. Mármint, ha lett volna valaki, aki jó alaposan hátba veri az írókat egy szatyor téglával, és kirúg közülük hármat. Ehelyett kaptunk egy feleslegesen hosszú, agyonkomplikált, fehérzaj jellegű akciókkal és totál szükségtelen mellékszereplőkkel (sorry, Sallah) telezsúfolt, az Indiana Jones filmek jellegzetes misztikumától teljesen mentes izét. Aztán az eleve pocsék forgatókönyvet még gyorsan átnyálazta valami kretén, és minden oldalra beírt valami belsős poént meg visszatérő karaktert, mert akkor majd a rajongók milyen hálásak lesznek. A rajongók egy jó filmért szerintem hálásabbak lettek volna, ahol az egyébként zseniális Mads Mikkelsen is hangsúlyosabb szerepet kaphatott volna.
Mindjárt sírok, ahogy ezt leírom, de az új Indiana Jones… unalmas. Valahol olvastam, hogy a nyolcvanas években elment volna, de nem, nem ment volna el, legfeljebb rácsodálkozott volna az istenadta nép a látványra, mert azzal nyilván nincs gond, kivéve a Pókember legrosszabb pillanatait idéző jeleneteket, ahol a gravitáció által alig befolyásolt figurák mindenféle lehetetlen helyeken ugrálnak. A Sors tárcsája szekunder szégyenérzetet okoz, és legszívesebben elmennék a Harrison Fordhoz, hogy megveregessem a vállát, hogy ne búsuljon, de felesleges lenne, mert ő szemmel láthatóan élvezte, amit csinál. Őt még ettől szeretjük, hiszen mindenki tévedhet, ezt a filmet meg gyorsan elfelejtjük.
