Bármennyire is annak tűnik, A chicagói 7-ek tárgyalása nem egy „BLM” film. Nem mondom, hogy nem tesz kikacsintást az Amerikában ma zajló egyenlőségi mozgalmakra, de ez egy percig sem tereli el a figyelmet a film súlyos témájáról. Akadémiai hazugságszolgáltatás, bűnbakkeresés és erkölcsi felmagasztosulás, fűszerezve a 60-as évek végének el-rockosodott világával. A chicagói 7-ek tárgyalása olyan okos rendezéssel és világszenzációba menő színészi alakításokkal csap bele az állóvízbe, hogy még sokáig fogjuk a hullámait figyelgetni. Aaron Sorkin akart egy jó filmet, helyette kapott egy nagyszerűt! Érthető, hogy a Netflix miért csapott le a forgalmazási jogokra.
A többek között a Social Network – A közösségi hálót és Az elnök embereit íróként jegyző Aaron Sorkin második rendezése egy kőkemény tárgyalótermi dráma, amelyet hitelessége csak még átélhetőbbé tesz. Ha egy film forgatókönyvét Aaron Sorkinra bízzák, az garantáltan minimum jó, maximum kiváló lesz. Azonban így, hogy a rendezői székbe is ő került, az az érzésem, hogy A chicagói 7-ek tárgyalása direkt nem vállal nagyot. Nem szándékozza forradalmasítani a műfajt, mégis fél szemmel óvatoskodva talál bele a darts tábla közepébe. Puff neki!
Igaz történeten alapuló filmről beszélni anélkül, hogy az ember ismerné a valós eseményeket és azok pontos hátterét, nehéz. Ahogy a márkás boroknál, úgy a sztoriknál sem árt, ha tudjuk milyen évjáratúak. Hiszen más fogódzkodó híján ez segít minket abban, hogy megfelelően tudjuk értékelni mindazt, amit épp ízlelünk vagy látunk. Hogy elkerülje a pszeudo-tudományoskodást, Sorkin a film kezdő montázsával tart egy röpke történelem órát. Éppen, hogy felvillantja az archív felvételeket, már tudjuk, kemény sztori következik. 1968-at írunk, az Egyesült Államok masszív háborút folytat Vietnámban, és havonta több ezer fiatalt válogat ki önkéntesnek utánpótlásra. Az ez idő tájt virágzó hippi mozgalom pedig a háború elleni tiltakozásnak egyre jobban hangot ad. Martin Luther King Jr. politikai aktivistát egy merénylő lelövi, és később az elnökjelöltségért versengő Robert F. Kennedy is merénylet áldozatává válik. King halála után Amerika nagyvárosaiban tüntetéshullám söpör végig, számos baloldali szervezet pedig szárnyát bontogatva kezdi terjeszteni a szabadabb és igazabb Amerika iránti vágyát.
Ebben a miliőben ismerjük meg Tom Hayden (Eddie Redmayne) és Rennie Davis (Alex Sharp) baloldali diákszervezeti aktivistát, David Dellinger (John Carroll Lynch) pacifista szószólót és a két háborúellenes hippi prókátort, Abbie Hoffmant (Sacha Baron Cohen) és Jerry Rubint (Jeremy Strong). A társaság tagjai – kiegészülve Bobby Seale-lel (Yahya Abdul-Mateen II), a szélsőséges afroamerikai-mozgalom, a Fekete Párducok vezetőjével – Chicagóba vonulnak a háború elleni protestálás gyanánt. Az eleinte békés tüntetés hamarosan a rendőrökkel vívott véres összecsapásba torkollik és nyolc embert – köztük a fent ismertetett hatot – uszítás vádjával előállítanak. A tárgyalásra az egész világ odafigyel és a történelem egyik leghíresebbjeként vonul be a tankönyvekbe.
Annak ellenére, hogy mindenki beleteszi a maga zsenijét, vannak, akik kiemelkednek. Ilyen a vádlottak védelmét ellátó ügyvéd – William Kunstler – szerepébe bújó Mark Rylance, aki – ha a Kémek hídjában nyújtott alakításával nem is – ezzel már bizton megerősítette, hogy ő egy méltán Oscar-díjas színész. Annyira eredeti és őszinte, hogy szinte felismerhetetlenségig átalakult Mark Rylance-ból William Kunstlerbe. Külön kiemelendő az ambiciózus, fiatal ügyész szerepében tetszelgő Joseph Gordon-Levitt (Eredet, Looper – A jövő gyilkosa), aki ki tudott nőni a naiv tinédzser és másodhegedűs jófiú szerepeiből. Nem mehetünk el Sacha Baron Cohen (Borat A diktátor) parádés játéka mellett sem, aki Abbie Hoffmann-os szabadszellemű humorával és intelligenciájával szinte a hátán viszi el a filmet. Persze, ehhez olyan társakat kapott, mint a hippi figurát mesterien hozó Jeremy Strong. A színész, hogy jobban átélje a katasztrófába fulladt tüntetés zűrzavarát, kérte, hogy az ő jeleneteit igazi könnygázzal vegyék fel, és a hitelesség kedvéért még az egyik rendőrrel – akiket egyébként visszavonult chicagói hekusok alakítottak – is megráncigáltatta magát. A sorból a lendületes diákaktivistát alakító Eddie Redmayne (A dán lány, A mindenség elmélete), és a megkérdőjelezhetően pártatlan bírót életre keltő Frank Langella lehengerlő alakítása sem maradhat ki. Na meg persze Michael Keaton sem, aki amolyan Michael Keaton-osan elviszi a showt.
Sorkin óramű pontossággal és művészi finomsággal karmesterkedi végig színészi gárdáját az egész filmen, a lehető legjobb alakítást kihúzva mindenkiből. Ehhez hozzájárulva a dialógok, a direktorféle szakértői szellemességgel fűszerezve ugyanolyan Sorkinosak, mint az író többi filmjében. Dallamos párbeszédáradat és ütemes megtorpanások, közbeszólások, párhuzamos beszélgetések. A szavak mágusa, ez kétségtelen.
A vágásban ugyanúgy megmutatja azt, hogy kiválóan ért a drámaépítéshez. A tárgyalás tanúvallomásai közben többször vág oda-vissza az egyébként hihetetlenül valóságosan felvett tüntetés zűrzavara és a jogi védelem felépítése között, ezzel feszesre húzva a sztorit és egyre nagyobb és nagyobb adagokat pakolva a drámára. Überjó? Überjó!
Fényképezése és a 68-as év hippi-rock-farmerdzseki időszak hangulatának hű felelevenítése kétségtelenné teszi, hogy A chicagói 7-ek tárgyalása legalább annyira komolyan veszi magát, mint amennyire a története komoly. Hangulatvilága vagány és stílusos, ügyes rendezésével karöltve pedig egy rettentő katartikus élmény, Daniel Pemberton zenéjébe csomagolva. Ismerjük Daniel Pembertont, nem? Na, ő komponálta az Arthur király: A kard legendája szuperságos zenéjét.
Habár azt állítja, „a film nem azért született, hogy a jelenlegi helyzetet tükrözze, hanem a jelenlegi helyzet változott úgy, hogy a filmet tükrözi”, Sorkin úgy érzi, relevanciája manapság ugyanúgy érvényes. Amerika mai helyzetét elnézve, félek, rosszkor érkezett, mert témája érzékenysége akarva-akaratlanul is – egy picit – megnehezíti az objektív megítélésének kérdését.
A chicagói 7-ek tárgyalása azt vallja, hogy ha még ellentétes véleményen is vagyunk, nem az számít, hogy melyik oldalon állunk, hanem az, hogy milyen emberek vagyunk. Hiszi, hogy egy ember tisztességét nem a támogatói száma vagy a pozíciója határozza meg, hanem a szavai és a tettei. Ezzel az örök érvényű üzenettel pedig, szerintem, mindannyian egyet tudunk érteni.
