Olaszországról általában mindenkinek Toscana jut eszébe, a valószínűtlenül kék ég alatt futó, ciprusokkal szegélyezett utakkal, amelyek – á la Napsütötte Toscana – valami bájos udvarházhoz vezetnek, ahol magukkal már mit kezdeni nem tudó amerikai turisták hűsölnek helyi chantival a kezükben, az elmaradhatatlan úszómedence partján, mert a Napa-völgy borait már megunták, vagy a sznob és persze felejthetetlen Capri, a sziget körül lágyan ringatózó vitorlásokkal, vagy Velence a maszkokkal, de semmiképpen nem az, ami a Fortunatában előttünk feltárul.
Ez Silvia Avallone világa, az irodalmi remekmű, az Acél világa azzal, hogy színhelyünk most a külvárosi Róma, ami a rendező Sergio Castellito tolmácsolásában már inkább egy muszlim és ázsiai bevándorlókkal teli olvasztótégely és olasz mivoltára már nemigen emlékeztet minket más, mint a megmaradt ókori vízvezeték romjai, amin előszeretettel időz a kamera. A migráció kérdését is ilyen módon, finoman érinti a film, ami a történetünk szempontjából majdnem irreleváns, hacsak nem olyan szemszögből, hogy az ilyen külvárosban az újonnan érkezők mellett csak az olyan társadalmi számkivetettek maradnak meg, mint Fortunata és filmünk többi szereplője. A forgatókönyvet az egyik kedvenc kortárs regényemet író Margaret Mazzantini jegyzi, így hát számítottam rá, hogy a film jó lesz és bár végül nem keltett bennem katartikus érzelmeket, egyszer érdemes a figyelmünkre.
Fortunata fodrász, napja abból áll, hogy a külvárosban szaladgál a felszerelését tartalmazó gurulós bőröndjével, otthonukban felkeresve a klienseit, akik között éppúgy akad síró menyasszony, mint műkörmös bevándorló kínai. Semmije nincs, 8 éves, Barbara nevű kislányán és az álmán kívül, hogy saját fodrászszalont nyisson, gyógyszerfüggő tetováló barátjával, Chicanóval. Nehéz helyzetben van és folyton rohan, válófélben meglehetősen primitív rendőr férjétől, aki még helyesen írni sem tud, azt pedig végképp ne várjuk, hogy valamiféle szofisztikáltabb nézőponttal bírjon a világ dolgairól. A zavaros élethelyzet okán kerül a kislány a pszichológushoz, Patricióhoz, aki úgy közelít az egyébként rendkívül édes kislányhoz és az anyjához, ahogy ők ahhoz nem szoktak hozzá. A film körülöttük bonyolódik, itt van még Chicano Alzheimeres anyja, Lotte, aki kérészéletű színészi léte szerepeit éli újra, megfelelő kosztümökkel felszerelkezve és Fortunata barátnői, akiknek szintén nem jutott jobb sors, mint neki.
A film minden lehetséges eszközzel igyekszik érzékeltetni, hogy a szereplők mennyire perifériára szorultak, néha az volt az érzésem, hogy önmaguk paródiái, cserébe viszont legalább jól kidolgozottak, a hangsúly szinte végig Fortunatán van. Jasmine Tribeca sikeresen teszi magáévá Fortunata karakterét, aki egy borzalmasan közönséges nő, van benne viszont lélek és életszeretet, a nehéz helyzete ellenére, így nagyon drukkolunk neki, hogy sikerüljön az életét pozitív irányba fordítani. Alapvetően a nehéz helyzetből kiemelkedés lehetőségéről szól a film, szuper és az embert mélyen érintő párbeszédekkel, Fortunata és Patricio rendelőbeli jeleneteit külön nagyon élveztem, sok bennük a szépség. A végére sajnos elfogy a tartalék a történetből, nekem legalábbis a játékidő felénél az az érzésem támadt, hogy minden csak körbe-körbe jár és nem lesz itt nagy katarzis. Az egyetlen valóban szimpatikus szereplőről, Patricióról is örömmel rántja le a leplet végül a sztori, ám annak feltárulása, hogy ő sem tökéletes, nem az esendő ember iránti együttérzést hozza magával, hanem valami furcsa, üres csalódottság érzetet.
Ami nagyon pozitív, hogy gyönyörű, fotóra kívánkozó képek vannak a filmben, sokszor volt olyan érzésem, hogy legszívesebben kimerevítettem volna a vásznat, annyira csodálatosak a felvételek. Az operatőri munka gondoskodik róla, hogy beszívjon minket a film világa, szinte a bőrünkön érezzük a hőséget, ami fullasztó és nyomasztó, nem pedig a nyár után vágyakozást keltő, de így nyújt tökéletes hátteret.
