Nem könnyű erről a filmről bármilyen véleményt is formálni, mert eszméletlen mód felháborítóra sikerült. Valószínűleg így néz ki egy olyan produktum, ami agresszív indíttatásból születik. Jason Blum, azért adott pénzt erre a projektre, mert meg lett vádolva, hogy nem dolgozik női rendezőkkel, ezért próbált kompenzálni és ezzel segítette a mozikba az év legkellemetlenebb, legellenszenvesebb és legostobább művet.
Riley (Imogen Poots), Kris (Aleyse Shannon), Marty (Lily Donoghue) és Jesse (Brittany O’Grady) a Hawthorne főiskola hallgatói. A lányok a karácsonyi szünetben bulira készülnek szövetségi házukban, ám arra nem számítanak, hogy egy nagyon gonosz gyilkos a nyomukba kíván szegődni. Szándéka pedig egyértelmű ki akarja végezni a lányokat egytől-egyig, ezért nincs más választás, mint, hogy nem hagyják magukat és visszavágnak. De vajon ki lesz a győztes?
Sophia Takal írta és rendezte ezt a „gyöngyszemet” és egyértelműen látszik, hogy nem volt a helyzet magaslatán, hiszen nem, hogy nincs egy koherens egésszé összeálló történet, de még arra se vette a fáradtságot, hogy legalább kidolgozott karaktereket írjon. Ami, viszont nem átallott neki, az a személyes ideológiáinak a folyamatos harsányan való harsogása és puffogtatása, ami kölcsönöz egy rendkívül kellemetlen utóízt az amúgy sem erős lábakon nyugvó filmnek. Ami súlyosbítja a dolgokat, hogy a közlendő nincs a megfelelő módon és intelligenciával tálalva, hiszen egyszerre szeretne feminista, hímsoviniszta, antiszemita és filoszemita is lenni az alkotás. Ráadásul mindezt teljesen szélsőségesen teszi így a néző feszengve nézi a kínosabbnál kínosabb jeleneteket és hallgatja a hasonlóan kínos és erőltetett párbeszédeket.
A jelenetek össze-visszasága csupán már csak a hab a tortán. A cseresznye a tetején pedig az ultra epikusnak szánt végső harc jelenet, ami a 300 light címet is simán elvihetné, ha nem tobzódna ez is a gagyisztikában. Random, ritmustalan vágásokból sincs hiány, ezért abszolút a sötétben tapogatózik a publikum, hogy bizonyos jelenetek között vajon mennyi idő telt el vagy ki, hogyan került hirtelen egy másik helyre. A cselekmény teljes mértékben nyitott könyv mindent ki lehet találni már az első húsz perc után, még azoknak is, akik nem látták az előzetest, amely hatalmas precizitással minden történetbéli csavart el süt. Sőt olykor még ad-hoc módon új karakterek is képbe kerülnek, hogy tovább növeljék a totális káosz mértékét. A színészi játék is több, mint csapni való, egyedül talán Imogen Poots (Mocsok, Need for Speed), aki próbálja menteni a menthetetlent és tényleg értékelhető alakítást nyújt. Akit, viszont nem értek az Cary Elwes (Fűrész), aki talán még soha nem volt ennyire bosszantóan ripacs.
A végső kérdés pedig igazán egyszerű: Mégis, hogyan engedhette ezt a minden nemre és rasszra nézve is offenzív és otromba filmet a Blumhouse moziba? Minden porcikáján érződik a készítők agresszív üzenet közlése, ami már a Charlie Angyalainál sem működött. Ez pedig oda vezet, hogy nincs történet még keret szinten sem, nincsenek karakterek és a 16-os karikának hála a gyilkosságok zömét nem is mutatják, mert az utolsó pillanatban mindig vágnak egyet. Cserébe van feszengő, kellemetlen érzés egy kis dühvel fűszerezve. A Fekete karácsony pedig, ezzel az idei legnagyobb blama lett, egy igazi celluloid katasztrófa, ami a horror rajongóknak ténylegesen fekete betűs ünneppé varázsolja a karácsonyt.
