Hogy miért jutott eszébe bárkinek is filmet készíteni az Eurovíziós Dalfesztiválról, azt nem igazán tudnám megmondani, hiszen az amerikaiak többsége nem ismeri a versenyt, az európaiak pedig vagy szeretik, vagy a különböző problémák (politikai felhang, plágium, „szomszéd-szavazás” stb.) miatt pont, hogy utálják. Azt már most elárulom, hogy én alapvetően szeretem a zenés filmeket, és ha épp nem is túl sikeres valamelyik, én akkor is találok bennük valami értékelhetőt: zenét, szereplő(ke)t, storyt vagy valami mást.
A Fire Saga története beleillik Ferrell „még nem nőttem fel, pedig már itt lenne az ideje” szerepeinek sorába: az izlandi kis Lars (Will Ferrell), miután 1974-ben látta az ABBA győzelmét, elhatározza, hogy egyszer ő fogja megnyerni az Eurovíziós Dalfesztivált. Ebben legjobb barátja és duó társa, Sigrit (Rachel McAdams) támogatja, rajta kívül azonban mindenki csak nevet rajtuk, legfőképp a mogorva és szoknyapecér apa (Pierce Brosnan), aki egyenesen szégyelli is Larst. Eltelt 20-30 év, és ugyan Lars és Sigrit szerethetőek a maguk esetlen módján, de nem éppen a legtehetségesebb izlandi énekesek, ráadásként fellépéseiket mindig valami katasztrófa kíséri. Nemcsak saját városuk, hanem országuk is kineveti őket. Egy balesetnek „köszönhetően” azonban sikerül kijutniuk a versenyre, ahol aztán semmi sem úgy sikerül, ahogy kellene, és egy orosz szívtipró (Dan Stevens – Alexander Lemtov) is borzolja a kedélyeket…
Rögtön felmerül a kérdés, hogy vajon a színészek énekelnek a filmben, vagy kölcsönözték az énekhangjukat?
A későbbi félreértések végett ezt a Netflix elég korán tisztázta: sokak meglepetésére Will Ferrell az egyetlen, aki ténylegesen énekelt (a Saturday Night Live-ban egyébként már többször megcsillogtatta muzikalitását), és bár Dan Stevenst hallhattuk énekelni Szörnyetegként (A szépség és a szörnyeteg – 2017), a vírus okozta felfordulás miatt végül a svéd bariton, Erik Mjönes dalolt helyette. Rachel McAdams-t a korábbi junior eurovíziós versenyző, a szintén svéd Molly Sandén szólaltatta meg, bár a Netflix szerint Miss McAdams hangja is hallható a keverésnek köszönhetően. Azonban nem maradunk igazi énekesek nélkül sem: Demi Lovato amerikai énekesnő is kapott egy kisebb szerepet, míg az európai közönség örülhet a korábbi eurovíziós nyertesek cameoszerepeinek is, ahol felbukkan többek között Alexander Rybak (Norvégia – 2009), Loreen (Svédország – 2012), Conchita Wurst (Ausztria – 2014) és Netta (Izrael – 2018) is.
Nem gondoltam volna, hogy Ferrell és McAdams ennyire jól működhet együtt, pedig de! Ferrell csak néha esik idegesítő túlzásokba – ha már ő az egyik forgatókönyvíró (és producer is – a szerk.), természetes, hogy ír magának pár plusz sort –, McAdams pedig annyira cuki, amennyire lenni szokott, kissé bohókás, kissé esetlen, mégis gyönyörű és szerethető az első pillanattól az utolsóig. A mellékszereplők közül egyértelműen ki kell emelnem Dan Stevens ripacs, több értelemben is George Michaelre hajazó figuráját. A magáról szobrokat mintázó, extravagáns orosz karakter jelenetei többszörös humorforrások, és tőle (valamint Ferrell figurájától) kapjuk a legtöbb utalást és a legélesebb tükröt az Eurovízióról és persze önmagunkkal kapcsolatban is. Stevens lubickol a szerepben, minden mozdulata, szempillarebegtetése és mimikája a helyén van.
A leglátványosabb különbség az igazi és ezen fiktív verseny között, hogy annyi jó dalt egy évtizednyi verseny alatt sem hallhatunk, mint ami itt egyetlen filmben elhangzik. De ez persze legfőképp a mi bajunk és nem a filmé. Köszönet érte a soundtrack listának és a dalszerzőknek! Ha eltekintek 1-2 nagyon irritáló dologtól, néha Ferrelltől magától, vagy a (szó szerint) lángoló Demi Lovatotól és pár erőltetett száltól, akkor azt mondom, hogy bőven megéri megnézni a Fire Saga-t, pláne ha már rendelkezünk Netflix-előfizetéssel.
