Amikor kisétáltam úgy hatvanad magammal a Battyhány örökmécseshez – ide nyílik a HPS Kultszalon bérházi bejárata – két gondolat tört rám egyszerre. Az egyik azt parancsolta, hogy vonuljak el valahova, ne menjek haza, lődörögjek a belvárosban és gondolkozzak. Vegyem át tételről tételre mindazt, amit az elmúlt másfél órában hallottam, rágjam át magam az érveken, ellenérveken és jussak végül döntésre saját magammal kapcsolatban. A másik gondolat az volt, hogy – bár ez szokásomtól merőben eltér – ezt a darabot még egyszer meg kell néznem. És nem egyedül. Erre akkor is elráncigálom a barátaimat, ha ostorral kell őket ideterelnem. Mi dicsér jobban egy színházi előadást, ha nem ez?
Az Egykutya egyszerű felállásból indít. Lehet belőle komédia, tragédia vagy bármi. Egyikük meghívására négy ember verődik össze egy lakásban. Egymást az egyetemi évek óta nem látták, és azok az évek már rég elmúltak. Mi lesz ez? Bohózat? Ki tudja? Beszélgeni kezdenek, mi mást tehetnének? És ebből a beszélgetésből olyan fergeteges véleménycsere bont virágot, hogy az egyszeri néző csak kapkodja a fejét. A semmiből hirtelen valami lesz. A lényegtelen kérdésekből láthatatlan úton odáig jutunk, hogy nem csak a velünk egy térben játszó – lakásszínházról van szó – szereplők, de mi is az élet értelmére, saját életünk értelmére próbálunk meg választ találni.
A darabot Varga Lóránt írta. Kisebb írásait a Facebookon (https://www.facebook.com/naplorant) tízezernél is jóval többen követik, és ezen nem csodálkozom. Nem könnyű megírni úgy egy darabot, mely ilyen kaliberű kérdésekkel foglalkozik, és nem esik a patétikusság vagy a túlzott leegyszerűsítés csapdájába. De ő elkerülte ezeket a buktatókat, és egy olyan könnyednek tűnő, sokszor végtelen humoros, mégis drámai mélységekkel bíró szöveget írt, melyben nincs mesterkéltség, de van humor és rengeteg gondolat.
Azonban a papírra leírt szöveg semmit nem ér színészi játék nélkül. De az Egykutya ebben sem szenved hiányt. Sőt! A PopUp Produkció pazarul teljesít. Négy színész, négy élő, hihető karakter. Miközben az orrunk előtt zajlik a darab, általuk önmagunkra ismerünk, vagy a szomszédunkra, vagy egy olyan ismerősünkre, aki kiköpött mása az előttünk szövegelő szereplőnek, négy életérzésnek, négy álláspontnak. Kik ők?
A házigazda, Patika, furcsa alak, kimért, talán már érhetetlen nagy távolságot tart a világtól, és ezt az őt alakító Döbrösi Laura oly élethű módon játssza el nekünk, hogy egyszerre kedveljük meg és borzadunk el tőle. Patika ennek a történetnek a katalizátora, a kérdések nagy feltevője, az az alak, aki nem tud pogácsát sütni, de akit ez nem nagyon zavar.
Vica. Tenki Dalma formálja meg a történet anya szerepét. Méghozzá hiteles pontossággal. Játékában úgy ismerjük fel az összes anya-toposzt, hogy eközben mélységesen beleéljük magunkat egy anya gondolatvilágába.
Nóra. A nagyszájú, cinikus művész. Fékevesztett, nyílt, mocskos szájú és végtelenül kritikus nő. Bakony Alexa úgy söpör végig a színpadon, mint valami humán forgószél: pusztít, rombol és felfedi a romok alatt rejtező titkokat.
És végül Honda. A gazdag ember, akinek számolatlan a pénze, de mégsem rossz ember. Tóth Károly alakításában Honda nem megvetendő karakter, hanem egy olyan férfi, aki ezt az életet választotta annak minden előnyével és hátrányával. Akár szeretni is lehet.
És talán pont ez a darab hatalmas érdeme. Nem foglal állást jó és rossz között. Nem mondja meg, hogy mi a helyes és mi a megvetendő. Mert ilyesmi nem létezik a való életben, ahol soha semmi sem fekete-fehér, ahol az igazságban mindig van hazugság, és a hazugság mindig takar egy kis igazságot.
Ez a négy álláspont csap össze egymással, méghozzá szenzációs ütemben, négy lenyűgözően hiteles játékkal szolgáló színész tolmácsolásában. A nézők pedig eközben nevetnek, megdöbbennek és főként a darab után gondolkodnak, sokat gondolkodnak, főként a saját életükön. Mi a jó színház, ha nem ez? Remek darab, remek színészekkel. Ha ez a kortárs magyar színház feltámadása, akkor a PopUp Produkció éllovassá vált.
