Világéletemben foglalkoztattak az ókori görög drámák, illetve azon belül a tragédiák. Ezek az évezredekkel ezelőtt született művek az emberi lét örökérvényű igazságairól rántották le a leplet. Függetlenül attól, hogy istenek, csapások vagy átkok sújtották szereplőiket, az összes alkotás valódi szereplője az ember volt, a maga hibásan gyönyörű valójában. Jorgosz Lanthimosz athéni rendező egy görög tragédiát írt Efthimis Filippouval, majd megrendezte ennek modern interpretációját. Az Egy szent szarvas meggyilkolása így egy brutális mű, amit ma már a pszichológiai thrillerek műfajába sorolnánk. (Egyébként a film egyik tagadhatatlan ihlete Euripidész Iphigeneia Auliszban című drámája.)
Történetünk főhőse, Steven, sikeres kardiológus, akit egy gyönyörű ház és család vár otthon minden nap, miután befejezte munkáját. Időnként azonban egy különös sráccal, Martinnal találkozgat, a kezdetben ismeretlen okból. Fokozatosan fény derül Martin kilétére, és a jó doktor élete felfordul, miközben megoldást próbál találni egy lehetetlen és hihetetlen szituációra. Lanthimosz sajátos stílusával már elismert rendezővé vált korábbi filmjeivel, az Egy szent szarvas meggyilkolása pedig újabb remek repertoárjában. Bódítóan kellemetlen, esetenként már öncélú képsorokkal szívja be filmjébe a nézőt, aki próbálja összerakni az elé vetett kirakó darabjait. Karakterei furcsák és különösek, ahogy reakcióik is, de az események alakulásával kialakul egy jellegzetes, önmaga vonatkozásában értelmezhető logika, amit esetenként megzavar pár oda nem illő jelenet. Lanthimosz kiváló rendező, de még jobb író, aki szereplőivel és történéseivel különösen, de hatékonyan ragad meg emberi jellemvonásokat. Ezek elsőre oda nem illőnek tűnnek, idővel pedig kinövik magukat.
Collin Farrell jól kelti életre a sikeres, de mégis terheket cipelő orvost, és Nicole Kidman is kitűnően alakítja gondoskodó, állandóan tökéletesnek mutatkozó, de mégis sokszor rideg feleségét. Szintén remek Raffey Cassidy, mint a pár kamaszodó lánya, valamint az ifjú Sunny Suljic, mint legkisebb gyermekük, Bob. Lanthimosz művében a testvérpárból egy lassan előkúszó rosszindulat árad, amely egyedi módon keveredik gyermeteg ártatlanságukkal és naivitásukkal, egyfajta extrapoláltságot eredményezve. Thimios Bakatakis operatőr ezen disszonanciákat teszi szabad szemmel láthatóvá, kompozícióival tovább fokozva a színészi játékok hatékonyságát. A film mestere azonban a már említett Martin, és az őt játszó Barry Keoghan, aki lehengerlően személyesíti meg a fiú kettősségét: egyik pillanatban együgyű, zavarodott, de érdeklődő és barátságos tinédzser, a másikban pedig egy jéghideg, eltökélt és az igazát egy pillanatig sem megkérdőjelező mániákus. Egyszerűen lehengerlő, mágnesként vonzza a néző tekintetét, és maga köré épít minden egyéb jelenetet és szereplőt. Általa kel életre és válik igazán hatékonnyá az Egy szent szarvas meggyilkolása mélysötét fekete humora, amely sebészi pontossággal kimért helyzetekben tud fájdalmas, elfojtott mosolyt csalni a néző arcára.
A film brutális, kíméletlen és határozott, és folyamatosan törtet előre. Ezt a törtetést azonban sok öncélú jelenet, hosszas merengés, szenvedés vagy jelentéktelen töltelék akasztja meg, amely kezdetben sziklaszilárd körvonalát a végére fellazítja, és kissé elasztikussá teszi, megtörve esetenként az érdeklődés fonalát. Próbálja oldani a feszengést, és esetenként enyhíteni szeretné saját tébolyítóan kellemetlen mivoltát. Mindent összevetve Lanthimosz egy kiváló, elgondolkodtató modern ógörög tragédiát teremtett. Bizarr, egyszerre vonzza és taszítja a szemet, szereplőit pedig gyomorforgató módon lökdös kíméletet nem ismerő szituációkba. Sokszor ugyan öncélú, de egy félelmetes lecke arról, hogy a tetteknek következményei vannak, és a terhek alatt előbb vagy utóbb mindenki összeroskad.
