Mit várunk egy thrillertől? Rejtélyt, fokozott izgalmat, feszültséget, váratlan fordulatot, vagyis olyan történetet, amin a mozi után egy-két napig még el lehet gondolkodni. A Darcey Bell azonos című regényéből készült adaptációnak azonban ezek közül nem sok jött össze, amit pedig esetleg felfedezni vélünk, az mindössze gyenge próbálkozás csupán. Paul Feig eddig olyan vígjátékokat rendezett, mint a Női szervek vagy A kém, saját pályáján pedig olyan jól alkotott, hogy a Koszorúslányokért még Oscarra is jelölték. Valamilyen rejtélyes okból azonban most kipróbálta magát a hátborsó-műfajban, és bár a színészekre és a látványvilágra nem lehet panasz, a forgatókönyvet még egy kicsit gyúrni kellett volna.
A filmben megjelenő terek, fények, bútorok és ruhák megadják azt a fajta steril környezetet, ami egy pszichológiai thrillerhez kell. Jó nyomon járunk, ha a látottak közben feldereng David Fincher 2014-es Holtodiglanja, ahol szintén a feleség eltűnésének ügye miatt izgulhattunk. A párhuzam itt véget is ér, Fincher erőteljes története teljesen más, mind karakterében, mind pedig tempójában. Az Egy kis szívességben először az Anna Kendrik által megformált Stephanie-val találkozunk, aki tökéletes mintaanya, cuki cuccokban szaladgál, szabadidejében pedig vlogol. Kisfia kapcsán ismeri meg Emily-t (Blake Lively), aki maga a megtestesült magabiztosság, a karrierje csúcsán lévő anyuka, sármos férjjel és luxuspalotával. Kettejük különös, ám mégis rügyező barátságába csöppenünk bele, mely akkor ér az első mérföldkőhöz, amikor Stephanie szívességet kér Emily-től – aztán szőrén-szálán eltűnik.
Eddig jó, dörzsölhetjük a tenyerünket, és epedve várjuk, hogy a történet íveljen, nőjön a feszültség, de hiába. A sztori kiszámítható, a csavarok nincsenek elrejtve, a rutinosabb krimi szakértők a film felétől tudni fogják a csattanót, hiába próbálja a rendező azt néhány meghökkentő jelenet közé eldugni. A színészek mindent megtesznek, a játékuk igazán jó, Anna Kendrik remekül hozza a naivát, Blake Lively pedig a dögös femme–fatale-t, de egyszerűen nem viszik el a hátukon a filmet. Henry Golding-nak (Őrült gazdag ázsiaiak) ez a harmadik nagyjátékfilmes szerepe, de dacára a majd’ kétórás játékidőnek, a férj szerepében nincs lehetősége kiteljesedni (sajnos). Emily a történet központi rejtélye, karakterének rétegeit jelenetről jelenetre ismerhetjük meg, mégsem keletkezik tőle feszültség, hiányzik az a bizonyos „hűha” érzés, miközben egyre többet tudunk meg róla, ráadásul több olyan szál is volt a sztoriban, ami simán mellőzhető lett volna.
Egy thrillerben elég veszélyes humorral próbálkozni, már amennyiben a néző székbe szegezése a cél. Filmünk azonban viszonylag sok helyzekomikummal él, néha már az amerikai sitcomok világában érezhetjük magunkat. Ha azonban a film csúcspontját ilyen eszközökkel csapják agyon, az erősen megkérdőjelezi a mű dráma/pszicho/thriller besorolását. Ültek a poénok, de ezek miatt az alkotás elkerülhetetlenül önmaga paródiájává vált. Kár érte. Egyszer megnézős, nyár végi mozi lett belőle, amit nem kell komolyan venni, erre már az elején felcsendülő, kellemes francia muzsika is felkészít minket.
