Daniel Radcliffe most a tettek embere lesz.
Mindenki gyűlöl csak simán turista lenni, de ahhoz, hogy kalandor legyen az ember, nyilván kalandokba kell ugrani. Így tesz főhősünk is az izraeli Yossi, aki a katonaság után, jogi iskola helyett inkább elmegy világot látni és egyszer csak a bolíviai dzsungelben találja magát, a társai nélkül és túl kell élnie. Ilyen filmet már láttunk és ilyen sorozatot is láttunk már. Bear Grylls a túlélési ismereteire építette fel a karrierjét. Láttunk már embereket a vásznon ezerféleképpen túlélni vagy meghalni. Érdemes mégis megnézni ezt a filmet is?
A válasz egyértelmű igen! Ez nagyrészt a gyönyörű tájaknak és a Yossit alakító Daniel Radcliffenek köszönhető. Az alakításában szépen kirajzolódik egy olyan ember személyisége, aki keresi önmagát és szeretné álmait megvalósítani. Egyszerre hozza jól a hátizsákos élményjunkie utazót (aki ha manapság élne, tuti insta storykon keresztül közölné a világgal épp hol van), és a magánytól, az éhségtől, a férgektől és az agyrázkódástól az őrület határára, majd a vonalon túlra átesett hipszter Rambo-t. Szimpatikus húzás volt, ahogy bemutatták az alkotók, hogy akkor vagyunk leginkább képtelenek feladni a harcot mikor a legnagyobb tét mellett a legkisebb az esélyünk. Addig megyünk előre, míg van remény és van erőnk.
A film konkrét történelmi tragédiára is utal, ami remek párhuzam a túlélési ösztönre. Külön ki kell emelni a kontrasztot a film eleje és a vége között. A film eleje szinte olyan, mint egy Coldplay videoklip, az 1980-as évek vadregényes Dél-Amerikájának vonzó bájával, ezzel szemben a film második fele egy kőkemény túlélő horror, annak minden undorító finomságával. Itt meg kell jegyeznem, hogy a készítők nem spóroltak a vérrel. Az ellentétet segítik a hallucinációk is, amikben a múlt valósága összeér a fantáziával. Igaz ezek a jelenetek idegenek a film világától, mégis segítenek abban, hogy igazán átérezzük az esőerdei szenvedéseket. A filmnek van egyfajta sodró hangulata és emiatt, valamint Daniel Radcliffe szenzációs játékának köszönhetően egy percre sem unatkozhatunk.
Ugyanakkor muszáj a film hibáiról is szót ejteni: ahogy utaltam rá korábban ilyet már láttunk jó párszor a filmvásznon. Sajnos a történet mellett a film zenéje is klisésre sikerült. Ami viszont a filmből igazán kivet, az két dolog: az első egy nagyon kínos plüssnek kinéző CGI jaguár. A másik egy ennél jóval bonyolultabb kérdés. Ugye a hippi táborból a három bölcsészhallgatónak kinéző (bízz bennem én is az vagyok, még olyan farmeringem is van) jóbarát indul el a filozófus kalandorral a rejtett törzsek után kutatni. Csak a filmvégi feliratokból derül ki, hogy ez a történet sokkal érdekesebb. Értem én, hogy jobban nem lehet eltérni a valóban megtörtént eseményektől, de ez egy játékfilm, nem dokumentumfilm. Ha az amúgy is érdekes mellékszereplők történetét jobban kibontják, sokkal többet is ki lehetett volna hozni ebből a filmből, így viszont hiányérzettel jöttem ki a moziból, annak ellenére, hogy a Dzsungel összeségében egy jól sikerült alkotás lett.
