Az első évad után másfél évet kellett várni erre a nagyon is egyedi német sorozatra, ami felületében kicsit a Stranger Things-re hajaz, azonban mélységében, történetében és mondanivalójában nagyon is európai tudott maradni. Ráadásul olyan rendezők filozófiáját bátorkodik a popkultúrába belecsempészni, mint Wim Wenders, Reiner Werner Fassbinder vagy épp Werner Herzog.
Az első évadban az izgalmas építkezésnek köszönhetően megalapozták nekünk a főbb karakterek oldalválasztását, illetve megtudjuk, hogy kikre érdemes odafigyelni. Az időutazós sztori szerint egy ciklusban ragadt Winden városa és 33 éves ugrásokban tudnak utazni az időben, viszont csak a bőrönd formájú időgéppel lehetséges ez az egész, mert a barlang, mint időkapu, bezárult. Ez is jelzi, hogy közeleg az apokalipszis, a világvége, az a jövő, ahova az utolsó rész cliffhangerében Jonas bekerül és ahonnan ez az évad is indul (ötletesen akkor debütált Netflixen, mikor az első évad sztorija elindult anno, 2017-ben, azaz 2019 június 21-én). A történet tehát egy mostanában igen szokványos tematika köré épül: az évad befejezése előtt meg kellene akadályozni, hogy bekövetkezzen a világvége. Természetesen ez az évad is egy oltári nagy csattanóval és félbeszakított katarzissal ér véget, hogy majd a befejező, harmadik évadba mindent lezárjanak, de ezt a spoilert most nem lövöm el.
A Dark még összetettebb lett, mint az első évad, hiszen a szuper lassú építkezést most egy szuper bonyolult időháló is körbevette, hiszen megjelent két új idősík, ami még több figyelmet követel a nézőktől, nehogy el merje magát engedi. A külső atmoszféra itt már nem kap akkora szerepet, mint az első évadban, hiszen annyit és annyi helyre ugrálnak a szereplők (és leginkább belső terekbe), hogy egyszerűen leköti minden figyelmünket, hogy összerakjuk a képet, hogy ki milyen rokoni szállal és indítékkal ugrál az időben, de szerencsére itt a szereplők szájába adják a pontos okokat, így azon ritka esetek egyikébe tartozik, ami indokolt is a követhetőség szempontjából. Érdemes a sorozatot darálva fogyasztani, mivel az egyes részek között nagyon-nagy dramaturgiai kapcsolatok vannak, viszont így tűnik fel igazán, hogy minden rész vége előtt kb. 10 perccel van egy belassított rész egy klassz zenével, ami összefoglalja a karakterek aktuális vívódásait akár csak egy röpke vágóképpel, vagy egy „sztalkeres” megfigyelős beállítással, amint épp kiderül valakiről valami. Ez már az első évadban is jellemző volt és itt is ezek a mozzanatok adják meg a későbbi cselekedetek súlyát.
A szereplők közül így most kiemelt szerepet kapott Jonas és Martha szerelmi története, Claudia életciklusa, Noah családja és Charlotte származása. Az első évad megalapozta a tudomány és spiritualitás kapcsolatát, azonban a hihetetlen precíz német tervezésre csak ez az évad mutat rá igazán, mivel a rengeteg kusza kapcsolati szál és az idősíkok bonyolítása ellenére sem találni benne logikai hibát, legalábbis én nem vettem észre. A mélységét most a történeten túl a már megismert karakterek személyes drámái adják, ami továbbra is rengeteg izgalmat tartogat, hiszen leginkább a kapcsolatokra, az érzelmi kötődésekre kapunk válaszokat és olyan döntések okai kerülnek nyilvánosság elé, amikről maguk a szereplők is tudják, hogy butaság volt, de a szívük vezérelte őket. Ennek köszönhetően pedig van néhány meghitt pillanat is a sorozatban, ami igazán meghatóvá tudott válni. A zenei válogatás még mindig nagyon jó és hatásos, a hangulata pedig sötétebb, mint eddig. A harmadik évad teszi majd igazán kerekké a történetet és ez az a sorozat, aminek pont ennyi elég is lesz és akár tökéletes zárást is kaphat majd a széria mindenféle sallang nélkül.
