Eli Roth célzott és mellé lőtt.
A Las Vegas-i lövöldözést követő hangulat miatt lett fél évvel elhalasztva a Bosszúvágy (hivatalosan nem ismerték el, de a jelekből illik olvasni), így a produkció most a floridai Parklandben és a michigani egyetemen történtek össztűzében került bemutatásra. Eli Roth most biztosan veri a fejét a falba, hiszen a helyzet kiváló táptalajt biztosít a (elsősorban amerikai) kritikusoknak, hogy a fegyverlobbira hivatkozva ízekre szedjék a filmjét. Félreértés ne essék, ha a fent leírt tragédiákra nem kerül sor, akkor sem lesz jó alkotás a Bosszúvágy.
A történet nem kifejezetten bonyolult: Paul Kersey (Bruce Willis) a családját ért tragédia, majd a rendőrségi munkába vetett hitének elhagyását követően úgy dönt, korábbi életét maga mögött hagyva, saját kezűleg tervezi csökkenteni a bűnözési rátát. A jelenlegi feldolgozás összehasonlítgatása, a korábbi 1974-es alkotással teljesen felesleges, mivel hiába próbálták aktualizálni a történetet, az nem jut túl a sablonokon és így igazi üzenete vagy tanulsága sem lesz, pedig a készítőknek lehetőségük lett volna rá, hogy egy felejthető, egyszer nézhetős és B kategóriás mozinál, ha egy kicsivel is, de többet nyújtsanak.
A film próbálja úgy ábrázolni a történetet, hogy nem foglal egyértelműen állást a fegyverpárti és azt elutasító oldalak között, de nehéz ezt elhinni, amikor Willis karaktere Youtube videókból tanulja a fegyverkezelést és zárt térben tanul lőni, természetesen mindezt AC/DC-vel aláfestve, hiszen az milyen „badass”, és a gengszter leszámolás felvezetése rap zenére is hihetetlenül vagánynak van ábrázolva. Arról nem is beszélve, hogy a karakterfejlődés itt érezhetően pozitív irányba zajlik, mintha egy hétköznapi, eddig az erőszakot kerülő embernek semmiféle erkölcsi dilemmát nem okozna, hogy ő maga is gyilkossá vált, sőt szinte kilábalni látszik addigi depressziójából.
A film másik nagy gyengepontja, hogy Bruce Willis nem tud nem Bruce Willis lenni, és így főhősünk helyzetével is nehéz azonosulnunk. A csendes, bajkerülő sebész karakterének árnyalása és későbbi meghasonulásának érzékeltetése, nem volt éppen sikeresnek nevezhető a Bruce Willis mimika tárházból elővett hunyorítás és bosszúsan csücsörítés alkalmazásával, amivel annyit sikerült elérni, hogy a nézőt az érzelmesnek szánt jelenetek alatt elönti a szekunder szégyen érzése. A bosszú történetekkel nincsen semmi baj, hiszen vegyük csak a John Wick vagy az Elrabolva filmeket, amelyeknek nem sikerült olyan megosztó hangulatot teremtenie, mint amilyeneket ez az alkotás fog. Eli Roth nyugodtan bevallhatta volna, hogy csak régi vágya volt egy olyan film elkészítése, amelyben Bruce Willis emberekre lövöldözik és fékolajat folyat mások ülőidegére, ehhez feleslegesen bújt a Bosszúvágy feldolgozás mögé.
