Szeretném leszögezni a kritika előtt, hogy nem olvastam Stephen King 1986-os AZ című bestsellerét, viszont az 1990-es TV-re készült ‘AZ’ minisorozat nagy kedvencem, az első horrorfilmek között volt, amit gyerekként láttam ezért meghatározó filmélmény számomra, és a horrorhoz fűződő viszonyom egyik megalapozója. Nem véletlenül, hiszen hibái ellenére, lassan 30 évvel a bemutató után sem vesztett hatásosságából, meglepően jó karakterek és felemás, de mégis nagyon élvezhető színészi játék jellemzi a filmet. Tim Curry zseniális játékával életre keltett gonosz bohóc örökre beleégett az elmémbe. Egy szóval egy nagyon szerethető mára kultstátuszba emelkedett filmről van szó.
És ahogy az lenni szokott mostanában, ezt a filmet is elérte a változás szele, és amint kiderült, hogy az ‘AZ’-ból is készül remake, bizakodva kezdtem várni az egyik örök kedvencem 2017-es újragondolt változatát. Azonban ahogy elkezdtek szép lassan szivárogni a különböző trailerek, képek, infók egyre szkeptikusabban álltam hozzá a Andy Muschietti által rendezett változathoz, habár a rendező, Mama című filmje adott okot némi bizakodásra, de a trailerek nem győztek meg, nem igazán értettem a hypeot a film körül, és Pennywise (a bohóc) új viktoriánus ruházata is kevésbé tetszett, a TV film színes cirkuszi kosztümjénél. Keserű szájízzel nyugtáztam, hogy ismét egy film, amely meg kívánja lovagolni a 80-as, 90-es évek divat hullámát.
A film hét barát (mindnyájan afféle kitaszítottjai az iskolának, van köztük kissé duci, afro-amerikai, dadogós stb stb) kisvárosi mindennapjait mutatja be, csak hogy Derry városában sorra tűnnek el a gyerekek nyom nélkül. Hamarosan kiderül, hogy a kis New England-i várost egy gonosz entitás terrorizálja gyakorlatilag a város alapítása óta (itt egyébként megmagyarázzák Pennywise viktoriánius kinézetét). Érdekességképp megjegyezném, hogy Pennywise 27 évente látogat el Derrybe, és az ‘AZ’ 1990-es minisorozat óta is pont 27 év telt el. A bohóc gyermekekkel (és a félelmeikkel) táplálkozik, elrabolja és a csatornarendszerben tartja őket, ahol általuk gyűjt erőt. Egészen addig, amíg a hét barát, vagy ahogy önmagukat nevezik a Lúzerek Klubja, össze nem szedi minden bátorságát és erejét, és szembe nem száll a bohóc bőrbe bújt gonosszal.
Kezdjük a film pozitívumaival, mert szerencsére van belőle bőven. Először is szeretném kiemelni a gyerekszínészek kiemelkedően jó, és élvezetes játékát, kiváltképp a Stranger Things-ből megismert Finn Wolfhard által játszott Richie-t, aki gyakorlatilag a teljes játékidő alatt sziporkázik (a humor szerencsére nagyon erősen jelen van a filmben), de a többi gyerkőc is nagyon szerethető és ügyesen formálták meg az általuk játszott karaktereket, folyamatosan fenntartják a film iránti érdeklődést. Remekül működik köztük a kémia is, és tényleg elhisszük, hogy nagyon jó barátokat látunk a vásznon. Gyakran eszembe juttatták a Goonies-t, vagy a Stand by Me-t, van egy afféle könnyed, pozitív vibrálása a filmnek, amit a gyerekekkel készült King adaptációknál általában érzünk, és amiért szeretjük ezeket a filmeket. Az iskola gonoszabbik felénél is jó munkát végeztek, szinte érezzük bennük a gonoszságot. Mindemellett tökéletesen átjön a film üzenete, a barátság, és az összetartás fontossága, és a félelmeink legyőzésének ereje. Szerencsére a vért sem spórolták ki a filmből, szóval erre sem lehet panaszunk.
De, sajnos az AZ tele van üresjáratokkal, amikor gyakorlatilag nem történik semmi a filmben, csak ki akarják tölteni a játékidőt, ezt jobb esetben a gyerekek egymással történő viccelődésével oldják meg, de többször előfordul, hogy ezáltal unalomba fullad a cselekmény és én emiatt személy szerint soknak éreztem a kettő és negyed órás játékidőt. Pennywise viszonylag keveset van a vásznon, talán egy kicsivel kaphatott volna több szerepet. A film abszolút szórakoztató, de sajnos nem sikerült igazi félelmet keltenie. Legtöbbször jumpscareekkel operál, ami vagy működik az adott jelenetben, vagy nem. Hiányzik belőle az a fajta misztikus borzongató gonoszság, ami a ’90-es változatban megvolt, és ami kiemelkedővé tette. Többször éreztem azt, hogy egy két és fél órás Stranger Things epizódot nézek egy gonosz bohóccal, ami ugyan jó, de nem egy Stephen King adaptációhoz méltó. Talán a legnagyobb problémám a filmmel, hogy sokat vártam tőle, de nem sikerült kiemelkednie a manapság tucat gyártott horrorfilmek tömkelegéből, ez természetesen nem azt jelenti, hogy rossz lenne, sőt kifejezetten élvezhető lett az AZ, de sajnos magasabbak voltak az elvárásaim. Ez természetesen ne szegje senkinek kedvét, még így is azt gondolom, hogy az AZ az egyik legjobb horrorfilm ami a magyar mozikba került az elmúlt öt évben. Kiváncsian várom a folytatást, ugyanis ez a regény első felének feldolgozása, és ugyan a film marketingje nem kommunikálja mindenhol, de jön a második rész.
