Bár tánckoreográfust, építészt vagy szobrászt nem mindenki tudna kapásból megnevezni, a zeneszerzőkkel, írókkal,filmrendezőkkel, vagy épp a festőkkel más a helyzet. Ezek a művészeti ágak mind képesek felvonultatni egy két olyan nevet, akik kellőképpen beszivárogtak a populáris kultúrába és így a köztudatba, és ők azok, akik a témában kevésbé jártas ember számára meghatározzák az adott ágazatban a magasművészetet. A festészetben egy biztos, ha bárki is egy ilyen alkotó képét kívánja áruba bocsájtani, mindig vevőre talál, és ha egy múzeum egy ilyen művész képeiből szeretne kiállítást rendezni, akkor rengeteg látogatóra számíthat. A legáltalánosabbak talán ebből a kategóriából Leonardo és Michelangelo esetleg Brueghel majd a későbbiek közül Van Gogh, utána Picasso és Dalí a legújabbak közül pedig talán Andy Warhol, nekünk magyaroknak pedig ilyen lehet Munkácsy és Csontváry. Hogy Claude Monet szintén ide tartozik, vitathatatlan, hiszen az ő nevével definiálhatunk egy igen jelentős festészeti stílust, az impresszionizmust, ami a modern művészet kialakulásában betöltött szerepén kívül azért mondható fontos mozgalomnak, mert igen széles körben ismert, köszönhetően talán annak, hogy az impresszionista festmény valóban gyönyörködtet.
Az igazi impresszionista kép középpontjában a természet áll,így Giovanni Troioli dokumentumfilmjének gerincét is ez képezi, a festő életútját az adott korszakaiban őt inspirálótermészeti képződmények és jelenségek felkutatásával mutatja be. A film a gyönyörű fényképezésnek köszönhetően valóban lehetővé teszi számunkra az elmélyülést a Monet képi világát meghatározó tájakban, és a különleges perspektívájú felvételek (egyszer a levegőben repülünk, máskor a víz felszínén suhanunk, vagy akár el is merülünk benne) és a közvetlenül utánuk bevágott, az adott látványt ábrázoló festmények pedig a film végére arra késztetik a nézőt, hogy ő maga is úgy lásson, ahogyan a festő láthatott. A film egyébként elég látványosan rámegy az atmoszférateremtésre, amiben talán csak egy dolog jelent igazi törést, ez pedig ElisaLasowski színésznő, ő a kalauzunk, aki néhol történeket oszt meg velünk Monet életéből, máshol pedig csak semmitmondóan elmélkedik a látottakról és a hallottakról, de ezek az elmélkedések inkább csak rombolják a hangulatot, és azt hiszem az elénk táruló természeti látványt is jobban tudnánk élvezni az ő állandó jelenléte nélkül.
A film alapul veszi Ross King Dühödt ámulat – Claude Monet és a vízililiomok című könyvét, és az író is megjelenik pár megszólalás erejéig (akárcsak egy fényképészlány és a Giverny-beli Monet ház egyik kertésze), hogy beszéljen a könyve témájául szolgáló híres Vízililiomok (más fordításban Tavirózsák, vagy Nympheák) sorozatról, aminek megfestése meghatározta Monet életének utolsó szakaszát. Ez a sorozat összesen 250 (!) vásznat jelent, aminek minden darabja a művész kertjében fellelhető tavacska virágait ábrázolja. A filmből ezzel kapcsolatosan sok érdekes történetet tudhatunk meg, például azt, hogy miután Monet a Giverny ház kertjének legtöbb részletét már lefestette, megszállott módjára ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez, hogy tavat hozzon létre a kertjében (a film hosszasan ecseteli a vízhez fűződő különleges viszonyát), és megvásárolta a környező földek azon részeit, amiken átjutva vizet vezethet a Szajnából egyenesen a kertjébe, ezek után pedig telepítenie kellet a növényeket is. Mindez azt jelenti, hogy a művész maga hozta létre alkotásainak tárgyát is, ily módon pedig minden lehetséges módon részese volt a kész munkának.
A film emellett hosszasan elmélkedik Monet-ról, az emberről, aki két feleségét és két fiát vesztette már el ekkorra (és ezen sorozat megalkotása közben tör ki az I. világháború is, valamint a látása is sokat romlik), s mi képeinek üdítően friss hatású színvilága miatt mégiscsak boldog emberként tekintünk rá. A film a korábban felsoroltak mellett bemutat rengeteg archív felvételt (többek között a festő Monet-ról), amik alá is támasztják az elhangzó történeteket valami megfoghatóbbal, és bejutunk a Monet képeit bemutató legjelentősebb galériákba és múzeumokba is, a legvégén pedig eljutunk az Orangerie-be, hogy ott már értő szemmel nézzük a két ovális terem falát beborító nyolc hatalmas festményt, folyamatosan gondolkodva a látottakon, minden információ ellenére is újra elveszve.
