Brad Payton kanadai rendező munkásságához eddig olyan ismert és kevésbé ismert filmek tartoznak, mint a Kutyák és macskák: A rusnya macska bosszúja (2010), az Utazás a rejtélyes szigetre (2012) és a Törésvonal (2015). Itt jegyezném, meg hogy a rendező ezúttal legfőképpen a Törésvonalból merítette a filmdöngető motorját és stílusvonalát, így maga a Rampage: Tombolás alapötlete egy korábbi alkotásának sablonjait hordozza magán.
A történet játszódjon jelen korunkban, pakoljunk bele olyan dolgokat, amik baromi nagyok, elpusztíthatatlanok és okozzanak minél több kárt az emberiségnek (a Törésvonal esetében egy természeti katasztrófa töltötte be ezt a szerepet). Adjunk hozzá két hőst, akikből az egyik lehetőség szerint legyen nagydarab és már-már szuperhősöket megszégyenítő tulajdonságokkal rendelkező halhatatlan férfi egyed, a másik pedig (nem fogom túlbonyolítani) egy társ, aki jelen esetben is egy nő. A harmadik, szintén legalább ilyen fontos összetevő pedig nem más, mint a helyszín, aminek természetesen olyan helynek kell lennie, ahol e kombinációk kivitelezhetőek, azaz egy nagyváros. Ha ezt összemixeljük, akkor megkapjuk a Törésvonal „második részét” hatalmas állatokkal fűszerezve, azaz a Rampage: Tombolás című filmet.
A történet szerint az emberiség már megérett arra, hogy genetikai manipulációval gyógyítson beteg embereket. És hát nem is lennénk emberek („a véretekben van az önpusztítás” – Terminátor 2.„), ha ezt a genetikai manipulációt nem használnánk fel állatokkal történő kísérletezgetésekre. Sajnos azonban a kísérletbe hiba csúszik (minő meglepetés) és nem sokkal később már azon kapjuk magunkat, hogy az állatidomárként dolgozó és a gorillák jelbeszédét tökéletesen ismerő David Okoye (Dwayne ‘The Rock’ Johnson) az egyik gondozott és gigantikus méretűre nőtt gorillája után ered, hogy megmentse egy várost – Chicago-t – a pusztulástól.
Legyünk őszinték, ezt már láttuk párszor. A dolgokat természetesen bonyolítják a szokásosan felbukkanó, emberi oldalon lévő negatív karaktere is, akik haszonszerzés céljából megnehezítik kedvenc hőseink teendőit. Itt kiemelném, hogy ilyen bugyuta és eszméletlenül béna “főgonoszt” a Die Hard 5-ben láttam utoljára. Félreértés ne essék, ettől a film még hihetetlenül látványos és szórakoztató. Hasonló érzést kelt, mintha egy jól elkészített és remek grafikával rendelkező VR élményben lenne részünk, viszont ez a normális történetvezetés rovására, illetve kárára ment. A CGI szerencsére nem hat műnek, de sajnos egyes jelenetekhez kamerarángatás párosult, ami főként a közeli képsoroknál volt zavaró.
Viszont pozitívumként megemlíteném, hogy az akciódús részek (a 3rd person shooter-es jelenet elképesztően jól meg lett csinálva) nappal játszódnak. Nem úgy, mint például a Godzilla esetében, ahol gyakorlatilag nem láttunk semmit, mivel az akciójelenetek 80%-a sötétben játszódott. És bizony a Rampage nem spórol semmin. Van itt minden, amit a neve alapján gondolnánk: törés, zúzás dögivel. A CGI orgia még pont a normális keretek közé sorolt időintervallumon belül játszódik, ezért nincs időnk ráunni sem. A hanghatásoktól és erőteljes mélyektől szinte felrobbant a mozi, bár egy ilyen jellegű alkotásoktól szerintem ez nem meglepő. A film kellően vicces, de szerencsére nem nyomja fullba a kretént. A Rock gyúrási/kondis dolgaira történő utalásokat viszont el lehetne már felejteni. Értsd: nem kell folyton a néző arcába nyomni, hogy mekkora nagy darab, mint ahogy azt a Jumanji esetében is tették a készítők. Egy idő után, ugyanis már kiszámítható lesz, ezáltal pedig elveszti viccességét.
Ha tetszett a cikkünk akkor lájkold a Filmsomnia, valamint a Filmgyűjtők oldala Facebook és Youtube csatornáját.
