A Hívatlanok folytatásának története nem túl csavaros: anya, apa és a gyerekek elindulnak egy kis kiruccanásra a rokonok lakókocsiparkjába, hogy eddigi viszontagságaikat maguk mögött hagyva újra összekovácsolódjanak, hátha így ismét egy normálisan funkcionáló család lehetnek. Aztán természetesen minden totális káoszba fullad, amikor három maszkos terrorizálni kezdi őket.
Roberts több interjúban is elmondta, hogy a film elkészítéséhez John Carpenter rendező, A köd és Christine című alkotásaiból merített ihletet, a kellő atmoszféra megteremtéséhez. És esetünkben az ihletet merített kifejezés nem a nagy múltú rendező említett alkotásainak pofátlan lekoppintását jelenti, hanem saját alkotásának hangulatos kiegészítését. Robertsnek egyszerre kellett a szűk és tágas terek nyomasztó vonásait előtérbe helyeznie, hiszen mindkét helyszínen számos jelenet játszódik. Mindenki nagy szerencséjére a képlet működött és az olyan szabadban forgatott jelenetek alatt, mint amikor a fent említett szörny autót megidéző pickup truck van a szereplők nyomában is pont olyan feszültséggel teli, mint amikor szereplőink egy szűk fürdőszobába vannak bezárva.
Természetesen a Hívatlanok 2.: Éjjeli préda szereplői is szenvednek a horror filmek “egyértelmű helyzetben nevetséges döntéseket hozok” betegségében, amiből valószínűleg eme műfaj karakterei sohasem fognak kigyógyulni teljesen. Ebben a filmben is számtalan ilyen klisével találkozhatunk, például amikor fegyver nélkül áll veled szemben a családodat üldöző gyilkos, akkor valamiért még sem lövöd pofán a kezedben tartott töltött pisztollyal vagy ha éppen zajt hallasz a sötét lakásban, ahol azt hitted egyedül vagy, akkor inkább megindulsz annak a forrásához ahelyett, hogy rohannál, amerre csak tudsz. Ezekre a cselekvésekre nyilván azért van szükség, hogy meglegyen a kellő hangulat és, hogy a történetnek se legyen vége fél óra után, de attól még igen bugyutának hatnak néha.
A karakterek esetében nem szükséges semmi mélyebb elemzés. Van anya (Christina Hendricks) és apa (Martin Henderson), akik kedvesek, csinosak és természetesen csak a legjobbat szeretnék a gyerekeiknek és teszik mindezt teljesen szerethető módon. Gyermekeik a jól viselkedő, jól sportoló fiú (Lewis Pullmann) és a dacos, problémás lány (Bailee Madison), korrekt módon hozzák a szerepeiket, igaz utóbbi néha sajnos annyira túljátsza a karakterét, hogy az ember azt kívánja, hogy ő legyen az első, akit késélre hánynak. Esetében ráadásul a szinkron is csak ráerősít arra, hogy unszimpatikussá váljon a nézők számára.
De mindezeket félretéve Roberts egy kifejezetten élvezhető alkotást tett le az asztalra, ami nyilvánvalóan klasszikus sose lesz, de nagyon jó élményt nyújt azok számára, akik szeretik az olyan típusú horror filmeket, amelyekben a megteremtett atmoszféra jut főbb szerephez és emiatt nem bánják, hogy a gyilkosságok nem percenként történnek és elviselik a hosszabban “kitartott” mészárlásokat. A Hívatlanok 2. esetében két dolog teljesen biztos, az első, hogy az utolsó 5 perc végezhette volna a vágószoba padlóján, a második pedig, hogy Bonnie Tyler Total Eclipse Of The Heart című számát egy medence mellett sosem akarom meghallani.
