Nagy fába vágta a fejszéjét Vándorfi László. Egy egyértelműen klasszikussá kövült darabot/filmet rendezett meg 2019-ben. A bemutató után a Veszprém Vármegyei Hírportál (gyanítom akkor még csak Veszprém Megyei Hírportál) egy igen kedves hangvételű, melegszívű cikkben méltatta az előadást. Majd megannyi sikeres előadás után elérkezett a darab a nagy faluba, a székesfővárosba, a budapesti értelmiségi urizáló közönség elé, hogy a rázúduljon a színház-, Hair-, Miloš Forman-kedvelők elementális gyűlölet cunamija.
Ott ültem a habzó szájú tömegben, ama vérzivataros január 8.-i napon, a Papp László Sportarénában.
Ugyanúgy fogtam a fejem, mint a szünetben távozó tömeg nagy része. Én tényleg igyekeztem kíméletes lenni, de ki kell mondanom: Ez most nagyon nem sikerült.
Bevallom nőiesen, hogy nem néztem meg az előadás plakátját (a jegyeket ajándékba kapta a párom), szóval csak kamilláztam, mikor Claude Hooper Bukowskiról kiderült, hogy 1956-ban emigrált magyar.
De mire ezen felhördülhettem volna, már túl voltunk a Vízöntő korán, ami nem lett volna túlságosan rossz (szépen, nagylányosan félretettem a hatalmas elvárásaimat, mert az évtizedek alatt tudatunkba vésődött dallamokat nagyon nehéz felülmúlni, vagy csak elfogadni a magyarosított változatot), de a hangosítás rögtön intézett egy fülvérzés közeli állapotot.
Ezt csak tetézte Claude magyarsága, amit bevallom teljesen feleslegesnek érzek, még most is, hogy utólag sok mindent megértettem. Helyben nem.
Amikor azt harsogja a budapesti közönség, hogy egy színitanoda szintjén volt az előadás, nem hibáztatom őket. Sajnos túl nagy hangsúlyt fektetett a rendező a dalokra, amit elvitt a gyalázatos hangosítás és a magyarosítás minden gyengesége, míg a narratíva valahol Oklahoma-ban maradt és senki nem értette miért „szól a kakas már”, hogy kell érteni Radnóti erőltetett menetét úgy bármikor a darab során, miért keverjük ide az ’56-os forradalmat és ki az a srác, aki a darab elejétől kezdve a színpadon rohangál, külső szemlélőként. (Erre még a kritikám végéig fény derül.)
Minderre választ kaptam a már említett VEOL cikkből, csak hát nem onnan kellett volna. Így csak azt tudom mondani, hogy szép volt a vállalás, de ha nézőknek nem derül ki, hogy miért van párhuzamba állítva a II. Világháború, az ’56-os forradalom és a Vietnámi háború, akkor jogosnak tűnik a felhördülés: hogy jön ez ide?
A Vietnámi háborúba besorozott katonákat elvitték a világ másik felére és hamis ideákért gyilkoltak, vagy gyilkoltatták meg magukat. Ez ellen lázadtak az akkori, a társadalomba ilyen áron betagozódni nem vágyók és ennek lett egyetemes jelképe akkoriban a hosszú haj. De a II. Világháború zsidó áldozatai nem igazán dönthettek a sorsukról, míg a magyar forradalmárok a saját függetlenségükért harcoltak.
Ez a három esemény egyetlen dologban közös, az értelmetlen halálokban. Ez és a „történelem ismétli önmagát” parafrázis volt a cél. De ennek felfedezése annak ellenére sem sikerült számomra, hogy őszintén, nyitottan, a filmtől elemelve próbáltam megtalálni a színpadon történő eseményekben a direktori kohéziót.
Ez pedig csak azért történhetett, mert minden pillanatban káosz uralkodott és a szereplők közti interakciók kimerültek olyan utalgatásokban, amitől úgy éreztem, hogy valakinek nagyon be akar szólni a darab, de nem tudni kinek. Így a közéleti utalások ugyanolyan súlytalanok maradtak, mint Radnóti sorai vagy Berger halála.
Sajnos egyszerre sikerült felidegesíteni azokat, akik nagyon szeretik Miloš Forman filmjét (és/vagy az eredeti színdarabot) és cserben hagyni azokat, akik még életükben nem látták. Semmit nem tudtunk meg arról, hogy Berger miért veszi fel Claude ruháját, miért lesz rövid a haja és miért hova menetel erőltetetten a fináléban.
Arról már nem is beszélve, hogy ebben a kórusműben totálisan eltűnt az az információ, ahogy Jeannie életet ad annak a fiúnak, aki a darab elejétől kezdve, külső szemlélőként a színpadon rohangált. Aki ezután helyben futva, a (rossz hangosítással) süvöltő erőltetett menet/Let the Sunshine In mellett, villódzó, színes, értelmezhetetlen háttérképek előtt próbál elmenekülni a már említett ismétlődő történelmi borzalmak elől.
Átláthatatlan, értelmezhetetlen, főleg úgy, hogy két órán keresztül próbáltál kapaszkodót találni a színpadra állított káoszban és már a pislogás is fárasztó.
A darab háromnegyedéig győzködtem magam, hogy a kisebb hibák ellenére vannak benne jó dolgok, ami tulajdonképpen igaz is. De a végére annyi sebből vérzett az egész, hogy úgy döntöttem, az volt a hiba, hogy nem hagytuk ott az egészet félidőben.
Not recommended.
