Eleve nem rossz dolog, ha az embernek irodalom iránt érdeklődő gyereke van, mert tőle meg lehet tudni bizonyos dolgokat, amiket ő (az ember) annak idején úgymond ellógott az iskolában. Pláne hasznos az ilyen indíttatású ivadék, amikor egy film azzal igyekszik eladni magát, hogy Komoly Irodalmi Háttere van, de a filmkritikus ehhez a háttérhez hülye és/vagy lusta utánanézni. Kisebbik lányom a szobán átsuhantában épp csak fél szemmel kukkantott rá a tévére, és a The Pale Bue Eye (Halványkék szemek) cím láttán azonnal lenyomott egy egyetemi székfoglalót arról, hogy ő mennyire szereti Edgar Allan Poe-tól a Telltale Heart (Áruló szív) című történetet, abban van ez a jelző, hogy a pale blue eye, és tuti, hogy a filmnek ehhez valami köze van. Nem normális ez a gyerek, hogy ilyeneket fejben tart.
A Halványkék szemek egyik főszereplője csakugyan Edgar Allan Poe (Harry Melling). Mindannyiunk kedvenc romantikus-hátborzongató költője mintegy Watsonként bonyolódik egy nyomozási ügybe, melyet egy Landor nevű lepukkadt zseni vezet (Christian Bale). A helyi katonai akadémián ugyanis nagy a riadalom: az erdőben felakasztva találtak egy kadétot, az öngyilkosság pedig elég stabilan kizárható, mert az illetőnek kivágták a szívét…
Christian Bale és az író-rendező összeszokott párost alkotnak: előző két közös filmjük A harag tüze és az Ellenségek, az előbbi modern környezetben, az utóbbi a vadnyugaton játszódik. Közös munkásságuk eme legújabb darabja megint csak más kort és más műfajt idéz, egy pre-Sherlock Holmes-i világot, ahol még az ujjlenyomat fogalma is ismeretlen volt. A Halványkék szemek (aminek egyébként vajmi kevés köze van az Áruló szívhez) közepesen eredeti és közepesen izgalmas (az eredeti regény állítólag ezerszer jobb), két dolog mégis egész jó eladja: az atmoszférája és a színészei. Ami az előbbit illeti, mintha a Bíbor folyókat látnánk egy kicsit kevésbé véres kiadásban, halovány viktoriánus gyertyafényben. Az alkotók nyilvánvalóan mindent beleadtak, hogy elénk varázsoljanak egy keményebb telet az 1830-as évekből, és sikerült is nekik. Minden részlet a helyén van, parádés kivitelű az összes jelmez, díszlet, erdő és kismadár. A hangulat igazi gothic, minden beltéri felvétel olyan, mintha nem találták volna fel a villanyvilágítást (azóta se…), helyenként annyira sötét van, hogy a francba küldené az ember a rendezőt meg az operatőrt, mert alig látni valamit.
Ami a főszereplőket illeti: én vagyok az az eretnek görény, aki nem szereti Christian Bale-t. Ezúton is elnézést, mea culpa és a többi, kiváló színész, kalapot le, csak nekem mindig egy gesztussal több, mint ami természetes. Landor kiégett, cinikus figuráját remekül hozza, de aki igazán elviszi a show-t, az Harry Melling (hisszük vagy nem, jó húsz évvel ezelőtt Dudley-t alakította a Harry Potterben). Poe romantika hőskora előtt tisztelgő, ezért kissé karikatúraszerű alakját ő tölti meg élettel, az ő játéka az, ami az egész filmet a kellemes középszerből kiemeli. Külön említést érdemel egyébként a film nyelvezete, nekem legalábbis nagyon szimpatikus volt, ahogy a karakterek a leghevesebb indulatok közepette, baltával a kézben is kvázi mélyen tisztelt uramnak szólítják egymást, és olyan szavakkal dobálóznak, hogy szótárazni kell hozzá.
Nehéz megfogni hol megy mellé a Halványkék szemek. Kicsit túl hosszú (az utolsó fél órája igazán szórakoztató, de addigra már lement 120 perc…), kicsit túl egyenetlen, kicsit túl átlátszó, ahogy Poe személyét és idézeteit használja reklámnak. Annyira nagyon azért nem megy mellé: egyszer abszolúte nézhető és szórakoztató, de a benne rejlő lehetőségek ellenére nem lesz a műfaj klasszikusa.