Az olyan háborús mozimonstrumok, mint pl. a Nyugaton helyzet változatlan mellett szépen csendesen bekúszott a köztudatba egy mindössze 6 részből álló BBC sorozat, a HBO-n debütáló Engedetlen hősök. A „csendesen” talán nem a legjobb jelző: ugatnak a fegyverek, törnek a csontok, tombol a rock, és közben farfekvésben, széllel szemben, teli tüdőből ordítva megszületik a brit hadsereg fenegyereke, az SAS.
A második világháborúban néhány brit katona megunja az afrikai hadszínteret eluraló töketlenkedést és káoszt, és kiszámolja, hogyan lehetne megszorongatni az addig megállíthatatlanul menetelő nácikat, élükön a legendás Rommellel. Stirling százados (Connor Swindells – Sex oktatás, Emma), az apja árnyékából kilépni próbáló úrigyerek ejtőernyős bevetést vizionál a sivatag felől, amit a hagyományos, tengerről indított hadműveleteket favorizáló felettesei jólnevelten kikacagnak. Szerencsére találkozik a nem kevésbé kreatív és szabad gondolkodású Lewes hadnaggyal (Alfie Allen – Trónok harca, Jojo nyuszi). A kiváló páros, kiegészülve egy részeges-verekedős-meleg ír pszichopatával (Jack O’Connel – Skins, Rendíthetetlen) igyekszik mindent és mindenkit ellopni a reguláris hadseregtől, hogy álmukat megvalósíthassák. Végül némi titkosszolgálati segítséggel (Dominic West – A korona, A négyzet) tényleg elindulhatnak az első bevetésre, ami nem pontosan úgy alakul, ahogy azt egy klasszikus háborús-heroikus történettől várnánk.
A 90%-ban igaz történeten (közelebbről Ben Macintyre azonos című könyvén) alapuló Engedetlen hősök érdekes világot teremt. A sorozat alaphangulatát a fent említett klasszikus háborús-heroikus történetek kötelező toposzainak kimaxolása adja, különös tekintettel a félistenszerű, csibészes mosolyú géppisztolyhősökre, akik mindenkit legyőznek, a többieket pedig megdugják. Az utóbbi két évtized trendjeihez képest ez a megközelítés szemtelenül hipermaszkulin – de tegyük a kezünket a szívünkre, a második világháború csatáit nem a nők vívták. (A könyvben említés szintjén sem szereplő francia kémnőt alakító Sofia Boutella homlokára akár ki is írhatták volna piros filccel, hogy „muszáj volt betenni egy nőt is”, úgy lóg ki szegény a sztoriból, mint tehénen a gatya.)
Ugyanakkor ennek a világnak a belső logikáját egyáltalán nem töri meg Dominic West nagyon is 21. századinak tűnő transzvesztita karaktere (azonnal hozzátéve, hogy a titkos műveletekért és megtévesztésért felelős Dudley Clark ezredes TÉNYLEG transzvesztita volt, vagyis nem a PC kedvéért találták ki a dolgot), mint ahogy immár azon sem lepődik meg senki, hogy a kétszázas szöget a farkukkal beverő vérmacsók közt mindig van néhány magasabb hőmérsékletű egyed, legfeljebb régebben erről nem illett beszélni. Az archaikus háborúsfilm-alapra aztán alkotók ráengedik a 21. század teljes technikai arzenálját – igen látványosan megcsinált filmről van szó! – és az utóbbi 30 év jelentősebb filmes-dramaturgiai divatjait. A világháborús szcenárió közepette pedig végig a modern rock legnagyobbjai szólnak (élvezet minden perce!). Ez a zenei anakronizmus teljesen más hangulatot teremt, mint pl. a vietnámi konfliktust feldolgozó filmek nem kevésbé ütős, de korhű dalai, és a parodizáló hangnem ellenében a „mi hős fiaink mindörökké” fílinget erősítik.
Itt pedig mindjárt rá is térnék arra, ami számomra nem volt egészen világos. Nem tudom, hogy az alkotók pusztán egy átlagosnál jóval ütősebb dramatizált dokumentumfilmet szerettek volna csinálni, vagy a háború abszurditását pellengérre állító békeharcos szózatban gondolkodtak. Furcsa végig követni például azt, ahogy az ostoba, önkényes, és az esetek többségében a farokhosszúsági verseny állásán alapuló tábornoki döntésekre ráunva a lázadozó katonák viszonylag gyorsan létrehoznak egy friss, fiatalos, hagyományos hierarchiát felrúgni tűnő rendszert, hogy aztán az új rendszer vezetői rögtön nekiláthassanak ostoba, önkényes, és az esetek többségében a farokhosszúsági verseny állásán alapuló döntéseket hozni. Stirling százados pontosan ugyanolyan beltenyésztett, felsőbbosztálybeli idióta, mint a teleszájjal lehülyézett felettesei, csak van egy olyan ötlete, amit a történelem a későbbiekben igazolt. (A második világháború – meg úgy bővebben százezer évre visszamenően az összes háború – legvéresebb eseményei mögött mindig meg fogjuk találni azt az agytrösztöt, aki jobban tudta, mint a fénykép, az időjárásjelentés vagy épp a gravitáció, de mivel az ember hajlamos csak a végeredményt nézni, utólag csak azokat hordjuk el mindennek, akik veszítettek. A győzteseknek bizonyos dolgokat elnézünk.)
Még az is felmerült bennem, hogy nincs is itt semmilyen hátsó szándék, és a filmsorozat pontosan azt mondja, amit: ezek nem önző, agyatlan idióták, akik történetesen szerencsével jártak, hanem a mi fantasztikus hőseink. Kissé bogarasak, de amúgy remek fickók. Vivát forevör. Nehezen feldolgozható dilemma (legalábbis számomra), hogy ezek a kissé bogaras fickók voltaképp azok, akik a háborút kitermelik, és nem biztos, hogy ezért ennyire hálásnak kellene lennünk – de ha már benne vagyunk a háborúban, ugyanezek a bogaras fickók elintézik, hogy esetleg ne kelljen életünk végéig a jó Adolf arcképét bámulnunk a templomban, közvetlenül a Jézuska mellett.
És persze az is lehet, hogy az Engedetlen hősök egyszerűen csak olyan, mint az élet, nem fehér, nem fekete, néha rossz, de alapvetően szórakoztató. A kedves néző döntse el maga, a sorozat megtekintését mindenképp ajánlom, akár gondolkodnivalónak, akár szórakozásnak.
