Hét éve már annak, hogy Matthew Vaughn elkápráztatott minket minden idők legvéresebb templomi mészárlásával. A folytatás nem is volt kétséges. Sikeresen tágították is a történet univerzumát. Angliából átkerült a narratíva Amerikába, ezzel világméretűre duzzasztva a független titkosügynökség játszóterét. A készítők meg úgy gondolták, hogy ezek után nincs más hátra, mint… hátra. Megtekinthettük hát végre (rengeteg halasztás után), hogy milyen körülmények között alakult meg az újkori kerekasztal körüli kompánia.
Kérdés, hogy a világnak volt-e erre szüksége. Nekem mondjuk nem igazán.
Persze mindig érdekes tud lenni egy sikertörténet előzménye. (Én is nézném már a Targaryen-ek tébolyult belviszályait és belterjességét.) De ha a másfeledik órában azt kívánod, hogy bár vége lenne már és bár ne tűnne közel a duplájának, akkor nem biztos, hogy volt értelme.
S habár voltak jó ötletek, sőt remek poénok is, de a történelmi gyorstalpaló érzést nem tudták közelebb hozni, mint egy átlagos dupla törióra.
A történet bevezetésében Orlando Oxford (Ralph Fiennes) jó pár év katonai szolgálat után átállva a „sötét oldalra” pacifistaként járja a vöröskereszttel és ki’családjával a háborús övezeteket. Őszintén rácsodálkozik a tényre, hogy a felesége nem golyóálló, s megindul a csendesen férfias gyászfolyamat. Persze mindezt a gyerek is végig nézi, majd jól megszenvedi Oxford hercegének, haldokló feleségének tett ígéretét, hogy soha nem engedi majd semmilyen háború közelébe.
De ha valaki oly „szerencsés”, hogy éppen az I. Világháború idején lesz nagykorú és még némi kiképzést is kapott – meg hát, azért apu csak elviszi magával, mikor Raszputyinnal kéne elfogadtatni a tényt, hogy halandó – mégis ki lepődik meg, mikor a gyermek mindent megtesz, hogy a hazáját szolgálja. Sikeresen persze.
Nem bajlódnék tovább a narratíva boncolgatásával, mert egyrészről a felét már ismerjük, hiszen legtöbbünk sikeresen leérettségizett. Másrészről, a fikciót tekintve meg annyira izzadságszagú a tényadatok köré kerített halmozottan ostoba összeesküvés, hogy még úgy sem tudtam végig izgulni, hogy egy halom remek színész próbálta komolyan vehetővé tenni a filmet, ami nem tudta eldönteni, hogy történelmi kisokos, akciófilm, vagy mindezek paródiája legyen.
Itt-ott felcsillant az első részből már jól ismert pazarul megkoreografált akciójelenetek géniusza, de olyan visszafogottan, hogy hazaérve meg kellett néznem azt a bizonyos templomi kaszabolást. S ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy az elmúlt napok csalódott nézői duzzasztották 10 millió fölé a nézettségét.
Szóval, ha eltekintünk a forgatókönyvírók merényletétől (úgy tűnik Jane Goldman hiánya nem hagyható figyelmen kívül), a végtelenül leegyszerűsített, történelmi konteo káosztól, a klisék garmadájától és az akciójelenetek visszafogottságától (azért, ha valaki eljut a fináléig, akkor megtudhatja milyen a vívás egy kard szemszögéből, csak kár, hogy ebből olyan kevés fért bele a „szűkös” 131 percbe), akkor tulajdonképpen nézhető a King’s Man: A kezdetek. Csak azt nem teljesítette, amit ígért. Se kémfilmnek, se képregény adaptációnak nem állja meg a helyét. Sok mindent megtartottak a jól ismert receptből, de sajnos rosszul adagolva a fűszereket, bármi elrontható.
