A Z!enemi zenekar második lemezének adtam egy kis időt, hogy összeálljon a fejemben a teljes képlet. A recept gyakorlatilag ugyanaz, mint az első albumon, húzós riffek, odamondó szövegek, egy igazi rap/rock lemez.
Juró, az együttes frontembere valahogy így fogalmaz: „A rappereknek ez túl rock, a rockereknek túl rap”. Akkor mégis ki a célközönség? Kiknek szól ez a zene?
Nehéz ezt megmondani, nekem telitalálat a formáció, de mi is a képlet? Vedd a rockzenekarokból az ütős riffeket, a kőkemény metálos zúzást. Fogj mellé egy hiteles underground Mc-t, ahol a szövegek nem a pop piac futószalagján készülnek. Gyúrd egybe és megkapod a Z!enemit. Csak lehet, hogy pont ez a hátránya, ami nálam az előnye. Mivel a rockzenekarokra jellemző nagy ívű, erőteljes éneklés és végeláthatatlan szólózás elmarad, aki rockért jött, csalódott lehet, hogy csak fél élményt kapott. Aki meg igazi underground hiphopot szeretne, annak lehet, hogy ezek a zenék túl kemények. Ezért mindenkitől egy kicsi nyitottságra van szükség, mert garantálom, hogy amennyivel a rock éneklési fronton kevesebb, szövegekben ez a formáció pont annyival több, és amennyivel keményebb zeneileg, zenei tudásban egy underground hiphoplemezhez képest pont annyival változatosabb, színesebb.
Milyen is lett a Második eljövetel?
Ez a kemény, odaverős rockriff-centrikus zene megszabja a kereteket, ezt zsigerből kell érezni, és Hudák Attila (a zenekar basszusgitárosa) riffjeit a vesémben érzem, hogy egyszerűen ütnek. Ez nem a zeneelméletről szól, nem a szólamok komplexitásáról, hanem arról a nyers erőről, amiről a rockzenének igazán szólnia kéne. Rengeteg zenekarnál hallok nagyon ügyesen meghangszerelt, talán sokszor túl bonyolultan is megkomponált dalokat, amelyek akár hét műfaj kavalkádjából jönnek létre, és sokszor egy dal tartalmaz még másik ötöt is. Ezzel szemben a Z!enemi nem fél egy témát végigvinni és újra visszatérni hozzá. Nincs meg a kényszeresség, hogy ami egyszer volt a dal elején, azt többé meg ne ismételjük, mert még nem lesz elég változatos, de mindig belekerül egy újabb fűszer a visszatérő zenei témákba, tehát végig ügyesen, szinte észrevehetetlenül építkeznek a riffek. Ez a folytonos groove ismétlődés főleg a hiphop gyökerekből jön, ahol adott esetben egy loopra készül el az egész dal. Aki kedveli ezt a műfajt, az képes órákig hallgatni, aki meg túl monotonnak ítéli meg, annak az egész zenei irányzat felfoghatatlan és élvezhetetlen lesz. Személy szerint egy jó riffet órákig tudok hallgatni, ha meg valami nem fog meg, akkor lehet bármilyen virtuóz, nem köti le a receptoraimat.
Van-e előrelépés az előző lemezhez képest? Ahogyan már egyszer írtam a zenekarról, Juró szövegei teszik fel a zenekarra a koronát, ő vezet be minket a borsodi hétköznapokba, a társadalom olyan rétegeibe, ahová a legtöbb embernek nincs betekintése. És nem úgy, mint ahogyan a társadalomtudósok a katedráról elképzelik, hanem valódi, átélhető, hiteles módon. Nincs mellébeszélés, egyenes, frontális megmondás, underground hiphop módra. Ez itt sem változott. Változatlan minőség. Amit érzek Jurónál, hogy lassan elhiszi, hogy nemcsak egy borsodi srác, aki nagyon hálás, hogy van egy zenekara és bizalmat szavaztak neki, hanem egy valódi frontember, aki igazán méltó és alkalmas erre a posztra. Az előző lemezhez képest Juró a rappelésen kívül kicsit többet mutat meg az énekhangjából, ami mindenképpen egy kis színt visz a refrénekbe.
Pár apró zenei hatás érződik a lemezen: A király című dal gyakorlatilag egy reggae-s lüktetésre épül, és remekül fuzionál a rockkal. Gyakorlatilag egy erőteljes szatíra ez a dal, amiben Juró lerántja Jézus történetét a profán szintre, de mégis, mikor láttam élőben, hogy egy borsodi fiú egy színpadon Jézusról rappel, és a humor mögött van valami nagyon mély katarzis, amikor azt mondja, hogy „Jézus a zsidó, Jézus a cigány”, üzenve ezzel, hogy mi menthetetlenül egyek vagyunk, meghatározó pillanat volt számomra.
A Csopigari című dalban meg a szitárszerű szólam is nagyon ötletes. Viszont a lemez összességében szikár rock riffekről és klasszikus rock hangszerelésről szól, nem akar a Z!enemi kiszolgálni különösebben senkit, nem akar kényszeredetten kísérletezni, megbízható minőséget szállít. Azért, hogy a hiphopzene kedvelőinek is legyen egy valódi csemege: a lemezen közreműködik az NKS-ből ismert Turan Khan, vagy ahogyan az underground körökben ismerik a híres Nos’Chez, aki annak idején többek között Bankos Rapmotel című lemezen lefektetett verzéi miatt mára hiphoplegendává nőtte ki magát.
A Z!enemi Második eljövetel című lemezével nem akarja erőltetetten megújítani magát, mert egy komplett sors gyúrta ki ezeket a zenészeket. Juró nem akar többről rappelni, mint ami az élete, de ezt páratlan őszinteséggel teszi. A zenekar nem akar görcsösen, erőltetetten más lenni, mint az előző lemezen. Összefoglalva méltó folytatás, és van bőven lendület és erő a formációban.
