Fél gőzzel pörgő dráma, mesterkélt szituációk és felszínesség, mely minden lelkes igyekezete ellenére ásítozós filmmé teszi az Ébrenlétet. Igaz, ami igaz, Gina Rodriguez és a gyerekszínészek egészen jól alakítanak, de a narratíva és a körítés nem szolgálja ki a néző kellemes posztapokaliptikus rombadőlések iránti vágyát.
A posztapokaliptikus filmek mindig is különös sikernek örvendtek, hiszen jellegüknél fogva előre hirdetik magukról, hogy nem kicsi lapáttal mernek a dráma és a feszültség feliratú, feneketlen kútból. Mivel állandóan visszatérő elemük a túlélés, így, ha a fő témán nem is, annak részleteiben azért még lehet újdonságokat találni. Egyeseknek velejárója a sci-fi külalak is, így például a Gregory Poirier története alapján, Joseph és Mark Raso által írt és egyben utóbbi által rendezett Ébrenlétnek is, amiben egy egyedülálló anyának és gyerekeinek kell végigverekednie magát egy katasztrófa miatt felforgatott Amerikán.
Az egyébként érdekes alaphelyzet szerint egy különös esemény nemcsak kivágja az áramot az egész USA-ban, hanem ráadásként az embereket folyamatos ébrenlétre kényszeríti, tudniillik az esemény hatására elveszítik alvásra való képességüket. Mielőtt az avatott éjszakázók és hajnali bulizók legyintenének a dologra, hadd szögezzük le, hogy az alvásmegvonást a háborúkban kínzóeszközként alkalmazták, emellett néhány nap alatt súlyos egészségügyi problémákhoz, és végül halálhoz vezet. A tudósok az események után rohanva küzdenek azért, hogy megoldást találjanak a helyzetre, míg az országot lángba borítják a fékezhetetlen embertömegek, akik szabad rablásba és halálos versenyfutásba kezdenek a túlélésért. Ebben a közegben kell Jillnek (Gina Rodriguez) elnavigálnia két gyermekét, a nagykamasz fiát, Noah-t (Lucius Hoyos), és az összes emberből szinte egyedül aludni képes kislányát, Matildát (Ariana Greenblatt) egy védett katonai bázisra, ahol van esély arra, hogy túlélik és Matilda segítségével megmenekülhet az emberiség is.
Na igen, az emberiség van megint veszélyben, tehát rá lehet pakolni egy jókora létbizonytalanságot az egész sztorira. Csakhogy ez sajnos csupán részben sikerül. Az elején sima hétköznapnak induló világ egyszer csak katasztrófába torkollik, ahogy az áramkimaradás miatt irányíthatatlanná vált autók nyakra-főre durrannak bele egymásba. Itt egyébként egy különösen jól felvett, vágatlan jelenetet is láthatunk, ahogy Jill és gyermekei több-kevesebb sikerrel próbálják kimanőverezni az ámokfutásba kezdő járműveket. Persze az incidens és a gyors helyzetreagálás után jön az értetlenkedés, a „mi a bánat van a világgal?” érzés. Láthatjuk a kórházak kaotikusságát, az utcán tébláboló zavart népeket, egész jól átjön ez a káosz és kontrollvesztettség, addig, amíg viszonylag az elején ki nem jelentik, hogy mi is történt és valószínűleg miért. Amennyire jól kezdte belengetni a bizonytalanság nyújtotta feszkót, olyan darabosan vonja le belőle a konklúziót és csap bele a túlélés törvényeibe, hogy az szinte már törik. Kicsit tovább tarthatott volna a ködben ahhoz, hogy valóban a bőrönkön érezzük a helyzetet, vagy legalább egy montázst adhatott volna arról, hogy milyen mikro, esetleg makro hatásai lehetnek egy ilyen katasztrófahelyzetnek. Néhány híradókép vagy rádióbeszélgetés elég lett volna, amiben kiderül, hogy csak egy megyét, avagy az egész világot érinti a helyzet.
Jill viszonylag hamar rájön, hogy mire megy majd ki a játék, és katonai tapasztalatait kihasználva gyorsreagálású egységként, azonnal elkezd összepakolni egy menekülőútra. Hogy miért és hova menekülne, amikor otthon maradva, viszonylag ismert környezetben könnyebb lenne túlélni, az itt még nem derül ki, a posztapokaliptikussághoz hozzá tartozik a road-movie formátum, tehát mennie kell. És Jill megy, gyerekeivel és ad hoc hozzájuk csapódó arcokkal végül is úgy dönt, hogy a biztonságos katonai tábor a megfelelő menedék, ezért odáig kell kitartani.
Már említettem, hogy a kaotikusság felszínes megteremtése kicsit alávág az atmoszférának, így nem tudjuk igazán félni a kiszámíthatatlan környezetet. De azért meg kell említeni, hogy akad pár különösen rémisztő és nyomasztó elem is, amely a láthatóan alacsony büdzséből viszonylag jól összeállított környezet mellett azért vastag ceruzával firkálja fel a film homlokára, hogy ez egy kőkemény túlélő dráma. Mondjuk, nem kell annyira durva jelenetekre gondolni, mint amilyenek a Viggo Mortensen fémjelezte Az út című filmben vannak, de azért egy pár elborult és bekattant alak így is szembejön néha az úton. Akár az Úr eljövetelét az aludni tudó Matildában látó, agresszív templomlakók, akár a felkelő napot pucéran köszöntő népek, vagy épp a vadul fosztogató fegyveresek mind-mind különféle védekezőmechanizmusokat használnak, hiszen a napok óta kialvatlan, racionalitását vesztett lelkek mégiscsak túlélni akarnak. És ebben például érdekes palettát sikerül húznia a filmnek, a jó és a rossz erkölcsi meghatározása között. Nem kifejezetten jó és rossz embereket mutat, hanem egy súlyos krízis alatt tevékenykedő arcokat, akik a túlélésért nem riadnak vissza semmitől. Amíg egyeseknek az ő dolgaik furák, avagy szélsőségesek, másoknak magától értetődők. Egyébként a túlélő drámák erkölcsi navigálását eddig a szintén netflixes Snowpiercer esetében jobban kidomborították a rettentő erős színvallásokkal, abból tanulhattak volna a készítők egy aprót.
Ahelyett, hogy a rendező a katasztrófára fókuszált volna, inkább a karakterek választásaira helyezte a hangsúlyt, ami, ha jól sikerül, alaposabb elmélyülést és emberi szemszöget tud adni a témának, az Ébrenlét esetében azonban ezek a választások nincsenek olyan jól felépítve. Igaz, Jill nemcsak reagál a körülményekre, hanem proaktívan tervez és cselekszik, de sokszor hihető motiváció nélkül. Oké, hogy ott lebeg a feje fölött, hogy a gyermekeiért bármit képes megtenni, mégis bizonyos helyzetekben csupán úgy tűnik, azért tesz meg dolgokat, mert ez van megírva a forgatókönyvben. Tipikusan szürkezónás figura, de nem kap elég súlyos dilemmát és választási helyzetet, ahol demonstrálni tudja gyermekei iránti teljes odaadását, ha vannak is ilyenek, csak felszínesen kidolgozottak. Ami szomorú, mert Gina Rodriguez nagyon lelkesen és megfelelő átéléssel ugrik bele a talpraesett, és a kialvatlanságtól kódorgó, vagány anyuka szerepébe. Igyekszik minden nehézségre felkészíteni a helyzetet valószínűleg egyedül túlélő Matildát, mert sejti, hogy ha nem lesz képes aludni, alig egy hét alatt meghal, ahogy vele együtt minden ember. Az ő kettős jeleneteik megindítóan kétségbeejtőek, köszönhetően a roppant tehetséges Ariana Greenblattnak, aki remekel a gyermekkorból a hirtelen felnőtt létbe csöppenő kislány szerepében. A bátyját alakító, de húga mellett csupán csendben asszisztáló, keserű Noah-t alakító Lucius Hoyos is ügyes, ami feladatot kap, azt jól lehozza, hosszan lógó fürtjei már valahol előre jelzik, hogy az új világ igazi Tarzan boy-okat kíván. Mellettük a legérdekesebb figura még az egy ízben a család mellé verődő, érző szívű, szökött elítélt, Dodge (Shamier Anderson) karaktere, aki finom humorral és lazasággal navigál az új világban. Becsülete érdekes ellentétet húz elítélt mivoltával szemben. Az Oscar-jelölt Jennifer Jason Leigh ellenben az apró szerepe miatt egyáltalán nem tud maradandót alkotni a kóválygó alváskutató szerepében.
Mark Raso helyenként ügyesen rendezi a hallucináló képeket és a vibráló közeget, mégis legtöbbször erőltetett és nem eléggé organikus megoldásokat húz, ami furcsa hiányérzetet kelt. Ami nagyon hiányzik az igazi mélység és az igazán pattanásig feszülő izgalmak mellett, az a katarzis. A másfél órás játékidő elég rohanósra veszi a figurát, és emiatt kevesebb időt hagy elmélyülni és felépíteni az igazi dilemmákat (ami gyakorlatilag egy van: menjünk, vagy ne menjünk a katonai táborba). A zene alig tesz hozzá, a színekkel azonban érdekeset játszik a film, mert nem veti rá magát a halogén, piszkos apokaliptikus árnyalatokra, hanem teljesen evilági és realista marad. Ugyanúgy élénkek a színek és rikít a napfény, mint a valóságban. Ez egy kicsit felkavaróvá teszi az egész filmet, hiszen egy kitalált világból a mindennapi, törékeny realitásunkba helyezi azt.
Kicsit szót ejtek arról, hogy minden hibája ellenére, filozófiai megközelítésben miért kifejezetten érdekes az alvásra való képtelenség, avagy képesség kérdése. Szóval, aki nem akarja lelőni magának a poént és megnézné inkább maga a filmet, az ugorja át a bekezdést.
SPOILER KEZDETE
Maga a tény, hogy azon emberek tudnak aludni, akiket megszólított a halál, érdekes filozófiai kérdéseket vet fel. Egy idős néni, akinek elmondása szerint már rég halottnak kéne lennie és Matilda, akit a baleset miatt kellett újraéleszteni, az egyetlenek, akik tudnak aludni. Ez a szimbolikusság nekem egyrészt a COVID-időszakot juttatja eszembe, ahol is a pandémia előtti énünket kellett egyképpen „feláldoznunk” ahhoz, hogy túléljük a jelenlegi krízist. Bár a film jóval a járvány előtt készült, a rendező is úgy véli, hogy hatása most a pandémia alatt még erőteljesebben üt. Ahogy a karantén kezdetén eltemettük utazásról, koncertekről és baráti közösségekről szőtt vágyainkat, úgy kell a filmbeli szereplőknek is, ennél gyakorlatiasabb módon „meg kell halniuk, hogy élhessenek”. Ennek a dilemmájára, ha nagyobb hangsúlyt fektettek volna, az elég jót ütött volna. A legvégén van is egy ilyen brutális jelenet, amelyben a gyerekek mentik úgy meg a kialvatlanságtól létezni is képtelen Jillt, hogy vízbe fullasztják, majd újraélesztik. Nagyon erős jelenet és rettentően felkavaró, de a gyerekszínészek remekelnek benne. Átalakulás, átváltozás és alkalmazkodás egy új világhoz a régi énünk halálával, hát ez aztán Kafka a science fiction köbön.
SPOILER VÉGE
A sztori lendületesen építkezik, időnként nagyokat lép, máshol meg tötymörög, de összességében követhető, és a tény, hogy a kialvatlanság miatt egyre fogy az idő és egyre jobban dadog a kéz, egy folyamatosan kattogó óra idegőrlő hatását kelti. A végén aztán az alváshiány miatt szükséges irracionalitás miatt elkerülhetetlenül felpörgő események és fordulatok, bár meglepőek és izgalmasan akciódúsak, nem elég kielégítőek. A záróakkord is meglehetősen keserédes, ami, bár végül kiderül, hogyan tudnak mégis aludni az emberek, nem maradandó élménnyel, hanem csak egy kiürült kávésbögrével és ébren átszunyókált másfél órával hagy magunkra.
