Az olasz filmvígjátékoknak van egy speciális aurája. Ez az aura szinte mindig túl hangos, heves, olyan „olaszos”. Azonban vannak olyan olasz filmek, melyek európaian olaszosak és nem olaszosan -olaszosak. Ez a film pont ilyen. Érződik benne Itália, de nem annyira, hogy akit zavar a harsányság, az kikapcsolja az első öt percben.
A történet nem egyedi, és talán pár százszor meg is filmesítették már: Adott egy ember, jelen esetben a 40 éves Giulia, aki a hátán viszi a környezetét, a családot, a kapcsolatát, a munkahelyét, a barátait, a várost, sőt, talán az egész világegyetemet. Mindezt egytelen zokszó nélkül. De a bent ragadt indulatok egy adott pillanatban (jelen esetben egy guru miatt) kiszabadulnak, és a főhős ezentúl már nem az, aki volt. Beszól, véleményt mond, kiáll magáért.
Ezt persze ezt el lehet mondani viccesen és nem viccesen is. Ez a kis olasz alkotás humorosan teszi. A történet kellemesen egysíkú, a szereplők megnyugtatóan egydimenziósak, de itt ez egyáltalán nem zavaró, mert az ilyen filmeket kakaó mellett, délutáni teasüteményt majszolva kell megnézni, kuncogni kell, ha vicceseket mondanak és felröhögni, ha még viccesebbet mondanak (erre azért nincs túl sok példa).
Mivel ez a film pontosan erre a célra készült, az égvilágon semmi kifogásolható nincs benne. Kellemes délutáni kuncogásra ad alkalmat, és ennek akár örülni is lehet ezekben a karanténes időkben.
