George Clooney színészként és rendezőként is bizonyította már jó pár alkalommal, hogy nagyon is érti a filmezés csínját-bínját. A Netflix legújabb szuperprodukciója Lily-Brooks Dalton regényét adaptálta, melyben Clooney a főszerepet és a direktori teendőket is magára vállalta, így mindenképpen egy érdekes vállalásként várhattuk a megjelenést.
A film központjában a George Clooney által megformált Dr. Augustine Lofthouse, elismert tudós áll, aki egy elhagyatott sarkvidéki állomáson egyedül tengeti mindennapjait a 2040-es évek végén. A Föld egy globális katasztrófa következményeként lassan teljesen lakhatatlanná válik, emiatt az amúgy is beteg férfi talán utolsó nagy tetteként azt tűzte ki céljául, hogy figyelmeztessen egy csapat asztronautát az Æther nevű űrhajón, akik egy új, élhető bolygó, a K-23 után kutattak. Éppen a küldetésükből hazafelé tartanak a Földre, ám Augustine mihamarabb figyelmeztetni szeretné őket, hogy semmiképp ne térjenek haza és forduljanak vissza. Egyik nap azonban feltűnik az állomáson egy kislány, Írisz, aki végképp megváltoztatja a férfi életét.
A mozi ügyesen nyúlt hozzá a posztapokaliptikus és a világűr témájú sci-fi filmek legfontosabb eszközeihez. Nagyon jól működik az, ahogyan bemutatásra kerül a kutatóállomás, és az, ahogyan Augustine tölti ott mindennapjait. Eleve a sarkvidéki szetting egy olyan vészjósló környezetet mutat be, melyből pontosan átérezzük, hogy az állomás belseje jelenti az egyetlen biztonságot a zord hideg elől. Az űrben játszódó jelenetek is zseniális minőséget képviselnek.
Az ilyen, űrben játszódó filmek mindig is izgatták a mozikedvelők fantáziáját, elég belegondolni, hogy csak az utóbbi tíz évben hány ilyen filmet kaptunk. A Csillagok között, a Gravitáció, a Mentőexpedíció, az Élet, az Első ember, vagy az Ad Astra egytől egyig kiválóan jelenítették meg képileg a világűrt övező asszociációkat: hatalmas, végtelen, ismeretlen. Ez pedig a filmvásznon nagyon jól el tud sülni, hiszen éppen ezek a faktorok adják az űr témájú filmek esszenciáját, és egy megfelelő koncepcióba belehelyezve leginkább működni szoktak.
A történet narratív szempontból két cselekményszál között váltakozik. A Földön és az űrben játszódó események pár flashbackkel megspékelve egyaránt megteremtik a saját atmoszférájukat, amelyekhez a képi, zenei eszközökön túl a jó karakterek is nagyban hozzájárultak. Augustine érezhetően belenyugodott sorsába. A Föld helyzete és saját betegsége miatt érzi a vég eljövetelét, de kötelességének érzi az asztronautacsapat figyelmeztetését. A kislánnyal, Írisszel való kapcsolata kezdetben távolságtartó, nem igazán tudja, hogyan kezelje a helyzetet, ám hamarosan rájön, hogy bizony ő az egyetlen ember, akire számíthat a lány. Ez pedig, ahogyan kettejük kapcsolata a kezdeti kissé távolságtartó természetéből átvált egy törődő, gondoskodó viszonyba, megadja az igazi szívét a mozinak.
A férfi elég hamar belátja, hogy nincs más esélyük az űrhajóval való kapcsolatteremtésre, minthogy saját bázisukat hátrahagyva hosszú, veszélyes út árán elérjenek egy másik állomásra, ahol egy erősebb antenna segítségével képesek lehetnek üzenni. Ennek az útnak pedig pontosan átérezzük a hatalmas tétjét, ugyanis amellett, hogy ezen múlhat az asztronauták élete, Augustin Írisz biztonságáért is felelős. A sarkvidéken való vándorlás azonban nem sétagalopp, és ezt a film képileg is bravúrosan érzékelteti, hiszen hőseinkkel egyetemben mi is szinte érezzük az arcunkba süvítő, jeges fuvallat okozta fájdalmat.
Az űrhajóscsapatban lévő karakterek szimpatikusak, ám kissé sótlanok. Az őket megformáló színészek azonban jó munkát végeztek, közülük is a Sully-t alakító Felicity Jones-t és a Mitchellt megformáló Kyle Chandlert emelném ki.
A Földön játszódó események elsősorban a film drámájáért, míg az űrben játszódó jelenetek inkább az akcióért felelnek. Mindkét fronton magasra helyezte a lécet a film, amit sikerült is megugrania. Amit a sok pozitívum mellett apró negatívumként hoznék fel, az az, hogy magáról a katasztrófáról nem tudunk meg túl sok részletet. Valamint kicsit úgy éreztem, hogy a két történetszál túl élesen el lett választva egymástól. Míg az első órában pár jelenet kivételével végig Augustine és Írisz áll a középpontban, utána, mikor a cselekmény átvált az űrbéli eseményekre, több mint fél órán át nem is látjuk őket.
A nagy egész szempontjából persze fontos, hogy mindkét cselekményszálat jól megismerjük, ám dramaturgiailag nem feltétlenül ez a szétválasztás volt a megfelelő döntés. Akármennyire is imádtam az űrbéli szekvenciákat, számomra a film elsősorban a Földön játszódó jelenetek miatt volt igazán izgalmas. A két történetszál a végére egyébként egy mederbe folyik, és egy gyönyörű lezárást kapunk. A film legnagyobb fordulata alapvetően kiszámítható, de így is képes elérni a kellő hatást. A mozi végig képes a fotelhez szegezni a nézőt, amelyhez nagyban hozzájárul a zenei aláfestés, illetve a kiváló fényképezés egyaránt.
A film valódi üzenete is értelmet nyer a végére. Az egész út alapvető lényege a kapcsolatteremtés, mely a filmben egy profán jelentést is kap, mégpedig az űrhajóval való kontaktfelvétel formájában. Ám ha egy kicsit szimbolikus szempontból vizsgáljuk, akkor rájöhetünk, hogy Augustin karakterének egyik legnagyobb hibája egy múltjában történt eseményhez köthető, ami miatt a jelenbeli motivációja egyértelműen az, hogy az egykor elszalasztott kapcsolatteremtést ezúttal egy sikeres kimenetelű váltsa fel.
Az éjféli égbolt egy bitang látványos mozi lett, mely kellő arányban tartalmaz drámai és akciódús jeleneteket is. Az egész mozi során érezhető, hogy mekkora tétje is van annak, ami történik, és hála a mozi jól építkező feszültségének, minden pillanatát át tudjuk érezni. Nem lehet elégszer kiemelni, hogy mennyire gyönyörű is lett a film. Egyetlen pillanatán sem vesszük észre, hogy ez egy Netflix-produkció, ami egy jó nagy piros pont a streamingszolgáltatónak, amely egyre többször bizonyítja, hogy a sorozatok mellett bizony a filmekben is egyre erősebb minőséget képvisel. Amit viszont sajnálok, hogy nem moziban lett bemutatva, ugyanis ennek minden egyes képkockája nagyvászonért kiáltott. Az év egyik legkellemesebb meglepetése, amely méltó módon zárja az idei filmes évet.
