Hadd kezdjem rögtön azzal a személyes vallomással, hogy én IMÁDOM a fantasy műfajt, könyvben-filmben egyaránt (a kategóriát némi jóindulattal kiterjesztve a kosztümös kalandfilmek elborultabb példányaira is). Egész gyerekkoromban azzal riogattam a jó édesanyámat, hogy a klasszikus „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre (a szintén klasszikus „pszichopata tömeggyilkos, és lemészárolok mindenkit, aki gyerekektől hülyeségeket kérdez” válaszon kívül) mindig rávágtam, hogy páncélozott cicifixben kardozó lovas nenő. Anyám ebbe őszült bele, én meg abba, hogy a bálványozott műfajban milyen kevés az igazán jó alkotás.
Ez alól sajnos a Cursed sem kivétel. 16 éves leánygyermekem, a sorozat valószínűsíthető célcsoportja, kb. a harmadik epizód feléig bírta. Ekkor azzal távozott a tévé elől, hogy „Ok, kötelező emancipált, színes bőrű és homoszexuális karakterek megvoltak, most már akár a történettel is foglalkozhatnának!” Nem szó szerint így mondta, de nem hibáztatom. A lányom amúgy élharcosa a felvilágosult gondolkodásnak, a fenti kijelentését tényleg a „haladó eszmékbe vetett hit kontra gusztustalan valóság” feletti bánat megnyilvánulásaként kell értelmezni. No de haladjunk sorjában.
A sorozat Arthur király idejébe repít minket vissza, nem mintha Arthur király idejéről eddiglé nem készült volna vagy hárommillió film, sorozat, táncos kabaré, akármi, de a téma a jelek szerint kimeríthetetlen. A nagy kérdés az, hogyan került a legendás Excalibur a Tó Hölgyéhez, illetve adhatnak-e jogalapot az uralkodáshoz olyan jellegű dolgok, hogy „jóslat” „varázstárgy birtoklása” és hasonlók. (V.ö. „A legfelsőbb végrehajtó hatalommal csak a tömegek ruházhatnak fel bárkit is, és nem egy kis nőcske a vízi revüből.”)
A kérdéskört az alkotók Nimue, a tündérlány sorsán keresztül igyekszenek körbejárni. Nimue varázslatos képességekkel rendelkezik, de olyan mértékben, hogy a vadvirágos kis tündérfaluban, ahol a lepkeszárnyon repkedő fiatalasszonyokra, vérmedvékre és spontán napfogyatkozásokra a szorgos szántóvető fel se néz, szegény Nimuét mindenki utálja, kivéve az anyukáját, a főpapnőt, aki egy adott ponton rábíz egy különleges kinézetű kardot, hogy azt vigye el a (részeges) Merlinnek. A küldetés nem egyszerű. A vidéket a kegyetlen Vörös Paladinok járják, akik minden tündért ki akarnak irtani, és mit tesz isten, pont egy különleges kinézetű kardot keresnek. Vezetőjük Carden atya, és mellettük harcol egy csuklyás, gonosz tekintetű, szuperképességekkel rendelkező alak, a Síró Szerzetes is. És ott van persze a leendő Arthur király is, egyelőre „Arthur a szerencsétlen lúzer” hálás szerepében.
Előre szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy ha nagyon elszántan meg akarja nézni ezt a sorozatot, akkor ne tegye a kisbaltával még laposabbá a lapostévét az első rész után, mert még szüksége lehet rá. Az első rész ugyanis megbocsáthatatlanul rossz, a végtelenül ellenszenves karakterek és a „jaj ne má’ megint ugyanaz” bevezető sztori bemutatásán kívül semmilyen érdeme nincs (hacsak a mókás rajzfilmes bevezetést és átvezetéseket nem számítom, de még ezek sem igazán ütősen egyediek). Az univerzum díszleteit és jelmezeit tekintve csutka röhejes (és sajnálom, de nem tudtam megbocsátani, mikor a bébikora óta a ruderáliában nevelkedő főhősnő az egyik jelenetben rácsodálkozik egy birkára, hogy jéééé de cukiiiii). Nem tudom, hogy hívják azt a szakembert, aki a jobb filmekben a ruhák és hátterek korhű leamortizálásáért felelős. Kapcsolatba kéne vele lépni. Mezőgazdasági tevékenység és háborús konfliktus báli ruhában nem végezhető. A szupersablonos zenei megoldásokért az elkövetőt kukoricán térdepeltetném (mondjuk egy rakás kiéheztetett vadkan közt). A lapostévét azért nem kell kinyírni, mert a történet érdekesebbnek mondható fordulatai valahol a harmadik rész táján jelennek meg: itt azok a jelenetek, ahol a főszereplőket épp valahol máshol eszi a fene, már-már lekötik az ember figyelmét, főleg az a bizonyos dilemma az uralkodás alapjairól (amit tuti nem fognak normálisan kifejteni, a csontjaimban érzem), illetve Merlin háttértörténete
Fordulatokkal takarékoskodni, új történeteket véletlenül sem kitalálni ősi hagyomány, szerintem már az Odüsszeia előadása idején is voltak megvetően ciccegő kiaszott vénemberek a hátsó sorban („jaj ne má’ megint ugyanaz”). De mint tudjuk, nincs az a béna sablonsztori, amit ne lehetne eladni kiváló sablonkarakterekkel. Ide nekem a hőst (a legyőzhetetlent vagy a vívódóst), az ellenfelet (az agybeteget vagy a meg nem értettet), a szerelmet (a beteljesülőst vagy a tragikusan nem olyant). A vicces mellékkaraktert, a hibájáért halállal fizető, de ezzel erkölcsi megváltást nyerő segítőtársat. Határ a csillagos ég, csak legyen, aki eljátssza. Pizza mellé jó lesz, nem gondolkodni jöttünk.
De sajnos ez sem adatik meg. A főszereplő „emancipált tinilány” korunk klasszikus tévedése. Egy nő (egy bárki) nem attól lesz emancipált, pláne felnőtt, hogy mindenkinek megmondja, hogy miért hülye, és sorozatosan bajba sodor mindenkit, aki kapcsolatba kerül vele, aztán picsogva elnézést kér (de azért megcsinálja még vagy ötször). Nimue egy bizonyos vonalon mégis bizonyítja a női egyenjogúságot: annak a férfinek a megfelelője, aki megállás nélkül bikahangon bömböl, hogy „azt majd én tudom” aztán levágja flexszel az összes ujját (és többnyire a szomszédét is). A tündérlányt Katherine Langford játssza, akiről annyit tudtam meg, hogy ő volt Tony Starknak az a rokona, akit kivágtak a Végjátékból. Számomra az alakítása nézhetetlen volt, végig ugyanaz az a sértődött arc és hang, ráadásul pontosan abban a kivitelben, mint amikor Hadházi László számára ellenszenves nőket parodizál. Merlin egy az egyben hozza Jack Sparrow kapitány korhely manírjait, ami ebben a formában inkább kiábrándító, mint érdekes. Gustaf Skarsgård alakítja, bizony-bizony, ő Stellan Skarsgård fia. A már említett harmadik rész táján mintha felébredne, mindenesetre a karakter kezd egész érdekessé válni.
Peter Mullan (Carden atya) az a tipikus skót színész, aki minden jó brit filmben szerepelt, amit valaha láttunk, de soha nem tudtuk a nevét. Volt pl. halálfaló is a Harry Potterben (a jelek szerint ez minden szigetországbeli karakterszínész végzete), említsük tehát inkább a Trainspottingot, vagy a Nevem Joe-t, amiért annak idején Cannes-ban elnyerte a legjobb férfi alakítás díját. A Cursed legkarizmatikusabb figurája, illetve talán az egyetlen, aki bármiféle alakítást nyújt. Daniel Sharman (a Síró Szerzetes), számos tévésorozat ifjú veteránja, így láthattuk pl. a Teen Wolf-ban vagy a Walking Dead-ben is. Fiatal, a maga módján jóképű, kardozik oszt’ jóvan. A későbbiekben bizonyára kifejtik, hogy ki ő és mi eszi a kis lelkét. Devon Terrel (Athur király) a kötelező „hagyományosan fehér szerepbe pakolt színes bőrű színész, hadd csámcsogjon a nép”. Csúnya húzás szegénnyel szemben (pedig az első nagyfilmes szerepében nem mást alakított, mint Barack Obamát…). A karakter túl gyengén van megírva ahhoz, hogy ezt a marketinges trükköt büntetlenül el lehessen sütni.
A Cursed mindent egybevetve mind történetét, mind kivitelezését tekintve nagyon negatív élmény volt, és a nemzetközi kritikákból ítélve nem csak nekem. Anyám, anyám, én nem ilyen kardozós nenő akartam lenni. Hát ennél akkor már a szexuálisan oly szégyenteljesen sztereotipikus Vörös Szonja is jobb volt, akinek az volt a szuper harci képessége, hogy hatalmas tejmirigyeivel elvonta az ellenség figyelmét. Ő legalább az volt, ami.
