Ismét egy erős spanyol alkotás. Lehetne művészfilm is, de nem az. Akció? Az sem, hiszen bár van benne vérontás, erőszak, de mégsem ez a film gerince. Thriller? Persze, de mintha nem ez lenne a lényeg. Szóval marad a meghatározás: egy modern igényeket kiszolgáló szimbolikus alkotás. A felvetés nem sokat várat magára. Adott a gödör, egy több száz szintből álló börtön, mely persze mégsem börtön, hiszen önként is lehet fogoly az ember. Tehát nem börtön, hiszen az üzemeltetők is inkább hívják Függőleges Önmenedzselő Központnak. A torony alakú hely kétszemélyes cellákból áll középen egy hatalmas négyzet alakú lyukkal, ahonnan beláthatja a hétköznapi fogoly az alsó és felső emeltek végeláthatatlan sorát. Eddig egy sima sci-fi beütéssel ellátott börtönfilmre számíthat az egyszeri néző, aki nem látta a film előzetesét.
De abban a bizonyos cella közepi kivágásban mozog valami. Mégpedig egy betonasztal. Egy hatalmas, étellel gazdagon megrakott platform, mely szintről szintre halad lefelé, hogy az ott „lakók” bekapkodhassák róla az ott feltálalt ételt. És itt a „feltálalt”-on van a hangsúly, mert az első néhány szinten még beszélhetünk tálalásról, tányérokról, poharakról, de ahogy halad lejjebb és lejjebb az „asztal” már csak ételmaradékokról van szó, félig megevett, otthagyott darabokról, elkenődött étel foltokról. És valahol a hetvenedik szint után már nincs rajta étel, csak tisztára nyalt poharak és tányérok, de az asztal halad tovább lefelé és lefelé, még sok-sok szinten át. És ezeken a szinteken éhezés van, erőszak, kannibalizmus, állati ösztönök. Miközben fent folyik a féktelen zabálás. Mi ez, ha nem allegória?
Főhősünk, Goreng (Iván Massagué – A faun labirintusa) önként válik ezen embertelen torony tagjává. Hat hónapot vállal. A negyvennyolcadik szinten tér magához, ahol cellatársa elmagyarázza a szabályokat. Beavatja a FÖK rendszerébe, ahol mindenki egy hónapig tartózkodik egy szinten, majd a hó leteltével valahol máshol tér magához. Lehet, hogy a másodikon élvezi a gazdagok életét, de lehet, hogy a századik, vagy akár a kétszázadik szinten ébred fel, ahol vagy éhen hal, vagy megőrül, vagy öngyilkosságot követ el, vagy megeszi a cellatársát. És Gorengre hat szint vár a fél év alatt. A film alatt persze eszünkbe jut számtalan áthallás, régi film emlék. Felrémlik bennünk a Kocka (1997), vagy Bunuel örökéletű alkotása az Öldöklő angyal (1962), és agyunk – érthetően – további párhuzamokat keres, mert már az első pillanattól érezni, hogy itt nem valami „börtönszökős” akciófilmről van szó, hanem olyan hasonlatról, melyben minden részlet kidolgozott utalás valamire, valami nagyobbra, és nem kell túl sok ész hozzá, hogy ráébredjünk mire: ránk, a társadalomra.
Ahogy Gorenget kísérve haladunk szintről szintre, úgy válik a történet egyre inkább társadalmi problémává. Azzá az egyszerű kérdéssé, hogy vajon miért nem jut mindenkinek abból a temérdek ételből, mely a 0. szint különös, úri luxuskonyhájából elindul? Miért kell meghalni oly sok embernek, ha egyébként, kis szervezéssel és némi lemondással mindenkihez jutna étel? És a probléma felvetés megoldásokat is szül azokban, akik megoldásokat keresnek a filmben és persze a tv-előtti karosszékekben. Gorengben is, aki a túlélésért folytatott harcából felszabadítóvá válik, és egymaga próbálja megreformálni ezen mini társadalmi modellt, mely körülbelül éppoly nehéznek tűnik, mintha ezt a nagyobb (nyolcmilliárdos) FÖK-öt próbálná meg néhány ember átalakítani. Hogy sikerrel jár-e, van-e megoldás, vagy legalább remény a megoldásra? Erről szól ez a sem vizualitásában, sem mondanivalójában nem popcorn mellé ajánlott remek alkotás.
