Quentin Tarantino nevét egy egész világ ismeri, ez nem vitás, hiszen végtelenül laza és extravagáns stílusával nagyon hamar bevette magát a mozikedvelők szívébe. A 2015-ös Aljas nyolcas után négy évet kellett várni következő filmjére, amit már témája miatt is nagy várakozás övezett. Jövő héten pedig meg is érkezik a mozikba a Cannes-i Filmfesztiválon debütált Volt egyszer egy… Hollywood. Nézzük, hogy is teljesít a mester kilencedik alkotása!
1969-es évek, pálmafák, homokos Óceán partok, esti neonfények és törekvő művészek. Ez jellemzi a filmes és színészi álmokat kergető emberek Mekkáját, vagyis Hollywood-ot, ami Los Angeles egy apró, de ugyanakkor az egyik legfontosabb szeglete. Itt próbál boldogulni Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) a kiégett színész és kaszkadőr barátja, Cliff Booth (Brad Pitt), akiknek nincs könnyű dolga, hiszen szakmájuk követelményei folyamatosan változnak.
Quentin Tarantino szívében mindig fontos helyet töltött be a hatvanas évek Hollywoodja és annak is inkább a vége. Ez a film pedig egy egyértelmű szerelmeslevél lett ennek az időszaknak. Ez pedig sajnálatos módon az egyik legnagyobb negatívuma az alkotásnak. Mégis időszerű, hiszen a mester elmondta egy korábbi nyilatkozatában, hogy tíz filmet szeretne rendezni utána pedig visszavonul. Kilencedik és egyben utolsó előtti filmje pedig nem csupán szeretetét fejezi ki az álomgyár és a korszak iránt, hanem egy méltó tisztelgés a filmes szakma felé is. Ez eddig a legszemélyesebb filmje a rendező úrnak és emiatt a nézők kirekesztettnek érezhetik magukat és ezen az sem segít, hogy nagyon sokat szakmázik benne, amit igazán csak azok tudnak értékelni, akik a filmesként vagy színészként dolgoznak, esetleg a jövőben ezzel szeretnének foglalkozni. Természetesen fellelhetőek benne a klasszikus Tarantinos elemek, a brutalitás, a macsó és laza karakterek, a feszültségkeltés és a menő, egyedi beállítások, de ezek nagyon minimalizálva lettek. Azt viszont le kell szögezni, hogy maga a korrajz nagyon precíz, hiszen minden benne van, ami miatt a hatvanas évek Amerikáját szeretni lehetett.
Nem lenne a mester filmje, ha nem sztárparádét szerződtetett volna, itt még a legkisebb szerepekben is ismert arcokat láthatunk, ráadásul igen sokan vannak, akik csupán nettó két percet vannak jelen az alkotásban és az sem mindig szöveges. A három főszereplő közül ugyanakkor csupán egy valaki tündököl és az nem más, mint Brad Pitt. Ő testesíti meg a klasszikus értelembe vett Tarantino filmekből ismert macsó, laza karaktert és azt is maximálisan hozva, ezzel pedig lejátszva a másik két főhőst. DiCaprio sem marad le sokkal, tőle is nagyon erős alakítást láthatunk, bár érezhető, hogy valamilyen oknál fogva nem kapott kellő teret, ahhoz, hogy igazán kitudjon bontakozni. A Margot Robbie által alakított Sharon Tate pedig inkább funkcionál történelmi biodíszletként, mintsem egy koherens egész karakterként, ráadásul a film 161 percéből masszívan lefoglal vagy hatvanat. Szegény Margot Robbie próbálta belőle kihozni a maximumot, de ilyen szinten minimalizált szövegkönyvvel nem volt könnyű dolga.
A Volt egyszer egy… Hollywood a hibái ellenére nagyon szerethető alkotás, hiszen a korrajz és a karakterek, valamint a téma ad a műnek egy masszív atmoszférát. Persze a sok filmtörténeti utalás, a bensőséges poénok kirekeszthetik a nézőt, de még ígyis próbált a mester kedvezni azoknak, akik az eddigi filmjeinek szerelmesei, ráadásul itt található az általa valaha rendezett legbrutálisabb akciójelenet is. Érdemes maradni a stáblista végéig, hiszen a mai trendeket követve itt is tartogatott egy apró meglepetést a mester.
