Van valami még furcsább…
Reisz Gábor első játékfilmje, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan már a címével felkeltette sokak érdeklődését, a film bemutatása után pedig valódi kultusz alakult ki az addigra már csak VAN-ként emlegetett alkotás körül (a film készítői még zenekart is alapítottak ugyanezzel a névvel). A kiemelkedően pozitív fogadtatás oka talán az volt, hogy az elsőfilmes rendező úgy nyúlt egy mára már elcsépelt témához – a fiatal értelmiségi kapunyitási pánikja, – hogy egy teljesen új filmnyelvvel állt elő, ezáltal sokkal közelebb hozta célközönségéhez azt, aminek a bemutatására vállalkozott: az útkeresés folyamatát.
Természetesen nem mindenki látta ezt így. Akadtak, akik szerint a film csak egy újabb köldöknézős bölcsésztermék. Igaz, ami igaz, bölcsészek közelebb érezhetik magukat a filmben árbrázolt élethelyzetekhez, de a VAN képi és narratív megoldásai, zenéje és legfőképp hangulata valóban üde színfoltot hagyott az elmúlt évek magyar filmtermésében. Nem csoda hát, hogy a rendező második filmjét, a Rossz verseket már bejelentésétől fogva nagy érdeklődés övezte. Én is feljegyeztem a megnézendő filmek listájára, és bár már a film szinposzisából érezhető volt, hogy ezúttal is hasonló hangvételre számíthatunk mint a VAN esetében, nagyszerű érzés volt újra elmerülni Reisz újító filmes világában. A történet igen egyszerű. Egy szakítás után Párizsból hazatérő fiatalemberről szól, aki a múlton merengve próbálja feldolgozni az érzelmi traumát és gyakorlatilag újra kezdeni szétesett életét. A szerelmi csalódás tehát itt is központi elem, csak úgy mint az eseményekkel sodródó, önmagát kereső főhős.
A rendező már a VAN-ban is életrajzi ihletésű jelenetekkel operált, a Rossz versek azonban még ennél is személyesebb hangvételű film lett. Köszönheti ezt nagyrészt azoknak a visszaemlékezéseknek, amelyekben a főszereplő – akit maga Reisz Gábor alakít – különböző idősíkokbeli énjét láthatjuk, amint életének meghatározó, személyiségformáló pillanatait éli át nem egyszer Woody Allen-t megszégyenítően önreflexív módon ábrázolva. Szinte minden ilyen emlék más stílusban, különböző filmes műfajokat megidézve illeszkedik a filmbe. Ezek a jelenetek jóval stilizáltabbak, mint a jelen eseményeit bemutató képsorok, viszont a VAN kapcsán már említett bravúros – elsősorban vizuális – megoldásoknak köszönhetően a két idősík hibátlanul kapcsolódik össze (elég csak az előzetesben is látható úszómedencés jelenetátmenetet említeni, de a film számos más helyen is szinte észrevétlenül utazik vissza a főhős gyerekkorába). Ez a jelen és a múlt közötti kapocs adja a Rossz versek sava borsát, valamint ezt az eszközt használja a rendező egy következetesen végigvezetett karakterfejlődés bemutatására, amelynek a végén a passzív és az eseményeket elszenvedő főhős elkezd cselekedni.
Aki attól félne, hogy ez a karakterfejlődés giccses happy ending-be torkollik, az megnyugodhat: a film végén ugyanolyan jó kedvvel fogunk felállni az optimista, de nyitva hagyott befejezést követően, mint a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan után tettük. Ahogy a bevezetőben is említettem már Reisz Gábor első rendezése szinte azonnal kultstátuszt vívott ki magának, így a Rossz verseknek értelemszerűen magas lécet kellett megugrania. Tisztességesen helyt állt azonban, s bár személyesebb hangvétele miatt elődjénél valószínűleg szűkebb réteg fogja elismerni, mindenképpen a színvonalas magyar filmek táborát erősíti.